15.fejezet - Pánik

Sziasztok!  A beígért hétfőből péntek lett, ugyanis átnéztem a részeket és javítottam őket, plusz a fülszöveget is kiegészítettem. Nagyon sajnálom a sok késést, de ezt meg kellett csinálnom! Köszönöm a kitartásotokat! A legközelebbi rész hétfőn jön. Remélem ez a rész is tetszeni fog! Jó olvasást, vegyetek részt a közvélemény kutatáson! ^^ 

HARRY

  Reggel zajra ébredek, amit nem tudok hova tenni. Valaki csapkodja a padlót, márpedig, ha ez nem én vagyok, kizárólag csak a lány lehet. Rögtön rosszra gondolok, lehet, hogy rosszul van. A lehető leggyorsabban érek a szobába. Miért van nekem mindig igazam? Mire odaértem a leányzó a földön feküdt, és amennyire látom eszméletlen. Leguggolok hozzá és pulzust nézek. Szemeim majd’ kipattannak, egészen halovány az életjele. Pánik lesz úrrá rajtam, fogalmam sincs, mit kellene tennem. Vigyem kórházba? Nem, az nem lehetséges, hiszen ő nem is ember. Bár már volt kórházban, de most inkább Evan-höz fordulok. Tenyereimből facsarni lehetne az izzadságot. Kezeimbe veszem a lányt és felteszem az ágyára. Idegesen tárcsázom a megfelelő számot, ő többet tud tenni, mint bármelyik orvos. Gyanúsan sokáig csöng, s később ki is sípol.

  - Franc… - trágár szavak tömkelegét motyogom a levegőbe. Mihez kezdjek? Hagyjam így, míg vissza nem hív? Nyilván ezt nem engedhetem meg. Átrohanok a saját szobámba, s rohamos tempóval nyitom fel a laptopom tetejét. Butaságnak hangzik, de most rá fogok keresni, mit is kellene ilyenkor tenni. Csak találok valamit. Első próbálkozásom csak a hologram címszó, de erre csak cikkeket és képeket ad ki. Hozzáteszem az intézmény nevét is és rámegyek a honlapukra. Átfutom a kínálatot és megérzéseim szerint haladok tovább. El is jutok egy cikkhez, melyben eldicsekednek Lucy életre keltésével. Semmi hasznosat nem találtam és szegénykém még mindig nem kelt fel. Újra próbálkozok Evan-nel, azonban sikertelenül. Kár, hogy nem kaptam használati utasítást. Van még egy megoldás, de azt a lapot nem használnám ki, csak ha nagyon muszáj. Átvánszorgok a lányhoz és mellé guggolok. Ismét megnézem a pulzusát, ami még gyengébb lett, mint tíz perce volt; ha ez így folytatódik elvesztem.
  Kezem találkozik az éjjeli lámpával, ami ennek következtében apró darabokban köt ki a földön. Nem hagyom annyiban, még szét is rugdosom azokat. Irtózatosan haragszom magamra, amiért elkerülöm az egyetlen értelmes lehetőséget: felhívni a gyártó céget. Akárhogy is próbálom, az agyam nem engedi, pedig már előttem áll a számuk, csak be kellene ütni a megfelelő betűket. Ujjaim szinte kővé váltak; nem tudom őket mozgatni. Úgy látszik a saját irhám mentése fontosabb, mint Lucy élete, és pont ezért küldöm most magam a pokolba. Már készülök a telefont a padlóhoz vágni, mikor megszólal. Bolygó méretű kő zuhan le szívemről, amint meglátom Evan nevét virítani a kijelzőn.

  - Szia. Az van, hogy Lucy nincs magánál és a pulzusa is nagyon gyenge, pedig tegnap még semmi baja nem volt. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, kérlek, segíts! – hangom egészen eltorzult, mintha a sírás kerülgetne, azonban ez nem így van. A legbosszantóbb, hogy ő sem tudja mi történhetett vele. Utána néz a kódban, amivel Lucy-t élesztették fel, lehet, abban van hiba, vagy csak nem volt sikeres/hosszú távú a projekt eredménye. Az egész testem átjárja a düh, azt hittem a beszélgetés után jobb lesz egy kicsivel, viszont tévedtem. Most sokkal rosszabb. Felért egy kínzással, ahogy végig kellett hallgatnom Evan-t. Nem lehetséges, hogy Lucy-nek már nincs esélye a tovább élésre. Sohasem tudtam elfogadni, vagy végignézni, ahogy egy számomra fontos személy elhagy, esetleg örökre kisétál az életemből.
  Újra át kell élnem egy nélkülözhetetlen ember halálát? May után ez nekem nem fog menni. Leülök az ágyra, melyen ő fekszik, majd tenyereimbe temetem az arcom. A megkönnyebbülést keresve veszek egy mély levegőt, s fújom ki szépen lassan, ám a kívánt hatást nem érem el.  Próbálom kizárni a külvilágot, kicsit beletemetkezni a gondolataimba, csak éppen azt sem tudom, min is kéne gondolkoznom. Máson sem jár az eszem, csakis a halálon. Vajon van valami utána, s az arra érdemes személyek tényleg egy jobb helyre kerülnek? Buta mítosz az egész. Imádom, mikor végre megtalálom a megfelelő elfoglaltságot és valaki megzavar. Most sem történik másképpen, hiszen valaki rátenyerelt a csengőmre. Remek. Más sem hiányzott, mint egy idegen. Ráérősen csörtetek le egészen az ajtóig, s résnyire nyitom ki csak. Megkönnyebbülve tárom szélesebbre, hiszen csak egy futár álldogál a ház előtt.

  - Jó napot! – köszöntöm, majd jobban szemügyre veszem. Egy méretes rózsa csokorral egyensúlyozgat.

  - Itt lakik Lucy Morris? – bólintok, mire a kezembe nyomja a virágokat. Erős illatuk azonnal megcsapja az orrom. Mint ahogy sejtettem, valóban van súlya a csokornak, nem is kicsi. Alá firkantottam az átvételi papírt, s ajtózárás után egy vázába helyezem a rózsákat. Nem lepődök meg, amikor találok egy kis kártyát Louis nevével. Ha, tudná mi is történt vele. Biztosan vissza akarna jönni, az pedig nagy valószínűséggel az állásába kerülne. Önzés, azonban eldöntöttem, addig nem szólok amíg Evan ki nem deríti mi a baja. Unalmamban elkezdem számolgatni Louis mennyire is volt bőkezű a rózsákat illetően.
  A filmes tudásom és a nagyszerű agyamra hagyatkozva százra tippelek. Nem lenne romantikus? Mikor már az ötvenkettediknél járok, ismét zaj szűrődik le fentről. Csak is a lány lehetett. Arra számítok, hogy felkelt és beszélhetek vele erről az egészről, viszont csalódnom kell, ugyanis én bolond nyitva hagytam az ablakot, hogy kicserélődjön a levegő, s a huzat lelökött az asztalról egy kisebb szobrot. Szám szélét rágom és szlalomozgatva kerülöm ki a kezem által nemrég tönkretett lámpa darabjait és teszem vissza a helyére a dísztárgyat. A szobát sem ilyen állapotban, össze kell takarítanom ezt a szemétdombot. Lusta vagyok, ami azt jelenti, hogy nem fogom összesöpörni, vagy esetleg összeporszívózni a szilánkokat, hanem úgy ahogy van, megfogom a szőnyeget és kiviszem a kukához. Beleöntöm a szemetet, s végül a szőnyeget is a kukába száműzöm, hisz’ ezer kis szilánk lehet benne. Utálok egyedül lenni. Furcsa, azonban eddig fel sem tűnt, elvoltam magamban, mégis most úgy érzem nélkülözhetetlen Lucy jelenléte. Ez alatt a pár nap alatt oly mértékben megszoktam, hogy mellettem, vagy a közelemben van… El sem tudom hinni. Kicsit sem vall rám. Társasági embernek tartom magam, ám számomra még új az ilyen érzés, ilyen rövid idő alatt még senkit sem kedveltem meg ennyire. Itt van tőlem nem messze, mégis hiányzik. Szomorúan hajtom vissza a kuka tetejét és térek vissza a rózsákhoz.
  Ötvenkettő. Itt jártam. Térdeimen a könyökömet, a kézfejemen pedig az arcom támasztom. Unottan látok neki a virágok átpakolásának. Pár seb után és egy perccel később igazolódik be a sejtésem, Louis valóban volt olyan nyálas, hogy száz darab rózsát hozasson ide. Megfogom a vázát és az utat Lucy szobája felé veszem, elvégre az övé, legyen is nála. Gondosan lehelyezem az ágya melletti komódra, kicsit olyan hatást kelt, mintha a kórházban feküdne a halálos ágyán, ám ez félig igaz is a jelen állapota szerint. Kicsit megugrok, amikor megszólal a zsebemben a telefonom. Azonnal előhúzom és megnyomom a zöld gombot.

  - Haló?

  - Szia, Harry! Evan vagyok. Utána néztem mi is lehet a baj. Ugye azt tudod, hogy a Lucy féle lények kódokból tevődnek össze, akár csak egy blogon található menü sor. Itt bármit lehet állítani a természetét, kinézetét és a többi, ilyesfajta dolgokat. Nos, mivel ő prototípus becsúszott egy apró hiba az elmentett kódjába, szóval ez annyit tesz, hogy nem tudom kijavítani. Viszont csak megnyugtatásképp, nem vészes a helyzet. Lucy, mint említettem már hibás termék, ezért ahogy látom, időnként fel kell tölteni, különben lemerül, mint egy telefon. – akkor most dugjam töltőre?

  - Hogyan lehetne ezt megtenni?

  - A legegyszerűbb, ha sokkolóval teszel egy próbát. A legerősebb fokon, úgy egy percig érintsd hozzá, hiszen most alig van magánál. Viszont, ezt hetente tedd meg, azonban közepes fokozaton, ugyanis akkor magánál lesz és soha ne várd meg, amíg ilyen állapotba kerül. Ha, egyszer leáll a szíve azt mi sem tudjuk helyre hozni.

- Rendben, nagyon köszönöm! – már csak arra kell rájönnöm, honnan fogok én ilyen hamar beszerezni egy sokkolót. Nem messze a háztól, van egy fegyverkereskedés, talán ott kapok egyet. Felkapom a kulcsaim, s bezárom az ajtót. Sietősen pattanok be a kormány mögé és adok padlógázt.

  Olyan fél órámba telt a kiruccanás, azonban mákom volt, s el tudtam hozni az utolsó előtti darabot. Felsietek a leányzó szobájába, s szemügyre veszem a pulzusát. Elég halovány, viszont most már itt van a megoldás a kezemben. A biztonság kedvéért átfutom a leírást és azt követve csavarom a legnagyobb fokozatra, ahogy Evan is említette.
  Félve és bűntudatosan nyomom a hátának a tárgyat, amitől rögtön ívbe feszül a gerince. A stoppert még a művelet előtt elindítottam, várom mikor telik már le az a nyamvadt egy perc. Az utolsó három másodpercnél hangosan számolok vissza és kapcsolom ki a sokkolót. Visszafordítom fekvő helyzetbe, csakhogy semmit sem reagált az előző feltöltésnek szánt cselekedetemre. Kétségbeesetten fogom meg a vállait és finoman ébresztgetni kezdem. Ez a próbálkozásom is kudarcba fulladt, erre sem ad semmi életjelet. Elkéstem volna?

14.fejezet - Búcsú

Sziasztok!

Itt is van a 14.rész. Sajnos legközelebb csak 27-én fogok tudni jelentkezni, családi okok miatt. Köszönöm a kommenteket és persze a rengeteg feliratkozót!:) Mostantól kisebb fordulatot vesz a blog és innentől egy kicsit viccesebb részeket fogok hozni, meg persze megkezdődik Harry és Lucy románca <3 Nem tudom hogy vagytok vele, de én már alig várom, hogy megírhassam ezeket a részeket :D Jó olvasást!

U.i.: Szeretlek (haha jó vicc)

Vegyetek rész a közvélemény kutatásban oldalt a modulsávban!

HARRY

  Louis érdes és kissé fáradt hangjára ébredek. Ezek szerint megérkeztünk. Próbálom magam összeszedni és minél hamarabb hasznavehető állapotba tornázni. Szándékomban áll mielőtt bepakolni a házba. Imádkozom, hogy senki ne lásson meg minket, merő véletlenségből sem.  Bágyadtan ugyan, azonban nekiállok kikecmeregni az autóból. Egyből a csomagtartóhoz indulok és a lehető legtöbb csomagot erőltetem a kezeim közé. Ugyan logikusabban is csinálhatnám, de a félelem nagy úr és amikor ez hatalmába kerít, képtelenség a helyes úton cselekedni. Igen, félek. Méghozzá rettenetesen. Simán le is csukhatnának személyi tulajdonok elkobzásáért. Tudom, én mondtam, hogy az életet izgalmasan kell élni, de ez olykor pánikkal válik élvezhetőbbé. Megkérdőjelezhetetlen, ha egyszer visszatekintek erre az emlékre mosoly fog díszelegni az arcomon. Mondhatni, hogy eddig semmit sem bántam meg az életemben. Előre pillantok, látom a lányról már kedves barátom kezeskedett. Amint beérek a tárva nyitva hagyott ajtón – ez igen Louis – futok is vissza a többi holmiért. Többnyire csak ledobom őket a padlóra, ám a törékeny tárgyakra figyelek. Természetesen itt is van minden, amire szükségünk lehet – pohár, evőeszközök, stb. – csak biztosítéknak tettem el párat. Nem igazán szeretnék, majd ilyenekért kijárkálni a bolthoz. Lehetséges, hogy előre aggódom a semmin, viszont ilyen helyzetekben nyugtalan vagyok.

  - Van még valami kint? – jelenik meg Louis. Nemlegesen rázom meg a fejem, és testemmel visszafordulok a pult irányába.

  - Hálás lennék, ha segítenél elpakolni a földön lévő bőröndöket és a többit. – ásítok. Nem kell kétszer kérnem, azonnal a bőröndökkel kezd foglalatoskodni. Bőven egy napot számítok a teljes kipakolásnak, egyéb mást mára nem tervezek. A villanyról és a vízről most hallani sem akarok, folyton nehezemre esik ezeket beüzemelni. Louis elég szorgos ma, márpedig az ember nem minden nap lát ilyet, hogy a nagy Tomlinson még a nap első sugarai előtt ébren van és valami hasznos dolgot művel. Ötletem sincsen, mivel tudom ezt majd meghálálni. Bármikor számíthatok rá, ő a legjobb barátom. Vegyük például ezt az ügyet; nem tudja miért is kellett eljönnünk, mégsem kérdezősködött csak tette, amit kértem. Kimondhatom, vakon megbízik bennem, még úgy is, hogy a múltban nem voltam éppenséggel a legmegbízhatóbb haverja. A munkám lefoglalt, s mikor őrizetbe vették egy buli után – egy csaj miatt, mi másért is – engem hívott fel, csakhogy én nem mentem. Túl sok lemaradásom volt, csak úgy, mint általában lenni szokott. Amikor végre valahára készen lettem a konyhai cuccok kipakolásával nekiláthattam a saját bőröndömnek, plusz a fürdőszobai dolgoknak is. Sokat használt ingeimet könnyű szerrel hajigálom be a szekrénybe, ezeket a farmerok és a fehér, fekete felsőim követik. Most döbbenek rá valamire. A csizmáimat otthon felejtettem.
  Dühösen eresztem ki a tüdőmben bent tartott levegőt és vágom hanyatt magam. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Ez teljesen rád vall Harry Styles. Na, elég a sajnálkozásból ideje folytatnom a pakolást, amennyiben ma tényleg kész akarok vele lenni.

  - Harry. – halk, egészen simogató vékony hang üti meg füleim. Már valahol hallottam, méghozzá a kutatólaborban. Minden kétséget kizárólag ez Lucy. Olyan kis édes hangja van.

  - Tessék? – tápászkodok fel a földről, majd elé lépek. Fehér, nyári ruhát visel, barna övvel a derekán kiegészítőként. Kifejezetten gyönyörű volt, bár ő mindig csinos.

  - El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok, a kórházas incidens után úgy voltam vele, hogy soha nem bízom meg bennetek, de mostanra belátom, butaság volt ezt gondolnom. Örökre hálás leszek ezért, hiszen szinte nem is ismerjük egymást, de te mégis… - nem tudom tovább hallgatni a hálálkodását, inkább megölelem.

  - Hidd el, semmivel sem tartozol. Örülök, hogy tudtam segíteni neked, és csak hogy tudd, semmiben sem fog befolyásolni, ami vagy. – elmotyog egy köszönömöt, s visszamegy pakolni a saját szobájába. Visszagondolva, talán nem kellett volna ezt mondanom. Többször is megfordult a fejemben ez a kérdés: Ugyan úgy fogunk egymással viselkedni, vagy minden más lesz? Engem isten bizony nem zavar, de belegondolni kicsit frusztráló.

  - Haver, ugye nem lenne gond, ha én lelépnék? – milyen híres lettem. Hamarosan, majd időpontot is kell velem egyeztetni, ha ennyi ember vágyik éppen a társaságomra.

  - Már is feladtad Lucy meghódítását? – látom, nem tetszik neki, ami elhagyja a szám, ezt egy grimasszal alá is támasztja. Louis-t kikerülve veszem az irányt most a fürdőbe. Nem gondoltam, hogy ide is bejutok, de megtettem.

  - Kaptam egy munkalehetőséget. – mondatára összefut a szemöldököm. Louis Tomlinson dolgozni fog?

  - Őszintén Louis, ki az a barom, aki alkalmazna téged? – vágok hozzá egy törölközőt, miközben elkap a röhögő görcs. Louis-t dolgozni úgy kell elképzelni, mint az elefántot a porcelánboltban. Több munkahely is volt, mindenhonnan kirúgták. Vagy a lányokkal való flörtölés miatt, vagy az előbb említett törés-zúzás volt a kiváltó ok.

  - Nagyon vicces humor Harold. – akárcsak a cowboy-os filmekben összeszűkítem a szemem és mérgesen nézek a velem szemben álló poén zsákra. Neki nem esik le, hogy ideje lenne felhúzni a nyúlcipőt, megvárja, míg egy dicsőséges harci kiáltás hagyja el torkom. A kelleténél nagyobb erővel vetem rá magam, így ő elveszti az egyensúlyát és nekiesünk az ablaknak. Egészen profik vagyunk, kitörtük az üveget. Hatalmas nevetésben törünk ki, már ha ezt lehet annak nevezni. Olyan látványt nyújthatunk, mint két beszívott láma.

  - Tudod, mennyire utálom, ha valaki így hív! – játszom a sértődött kisfiút és ajkaimat lefelé biggyesztem. Lou csak végigsimít hajkoronámon – khmm inkább összekócolja – és puszit nyom homlokomra.

  - Tudom, épp ezért mondtam. – villantja meg fogsorát és elmegy. Előre is sajnálom azt a céget, amelynek dolgozni fog. Nem mondom, jól itt hagyott a betört ablakkal. Megrázom a fejem és az eredeti küldetésemre koncentrálok. Csak sajnos az egészhez nincsen kedvem. Louis miatt túlságosan is feltöltődtem energiával. Mondjuk, segíthetne is valaki, hiszen én már rég készen vagyok a konyhával és a saját ruháimmal is, akkor a többiek mit csinálnak? Térdeimre csapok, majd elhagyom a fürdőt. Útközben bekukkantok Lou szobájába, ahol a kibontatlan bőröndön kívül semmi nem változott. Hát persze, ő elmegy. Tovább megyek egészen a folyosó végén található szobáig, amiben nem csak Lucy-t, de Louis-t is megtalálom.

  - Hát, ti? – dőlök neki az ajtófélfának. Teljesen felesleges volt megkérdeznem, mivel egyértelmű, hogy a bőrönd tartalmát rakják be a szekrénybe, sokkal inkább figyelemfelhívás volt.

  - Louis felajánlotta a segítségét. – mind kettejük arcán hatalmas mosoly ékeskedik. Nyilvánvalóan élvezik a másik társaságát. Csúnyán nézek barátomra, ami után csak úgy otthagyott a fürdőben bármiféle segítség nélkül, kicsit rosszul esik, hogy idejön csapni a szelet az egyetlen női lakosunknak.

  - Ha, már ennyire benne vagy a nagylelkű korszakodban Louis, nyugodtan mehetsz és felsöpörheted a szilánkokat. – mint azt gondoltam ehhez már semmi kedve, de nagy kínlódva feltápászkodik. Nyűglődve vonszolja ki magát a helységből. Lucy mellé térdelek és átveszem Lou helyét. Velem ellentétben ő gondosan összehajtogatja a ruháit és különféle kupacokba rendezi őket. Nem tudom beszélt-e már a kékszeművel, ezért inkább nem kérdezek rá, valami más témát kell kitalálnom.

  - Lehet, most érzékeny témát fogok érintetni, de mit tettek veled ott?

  - A férfi azt mondta pár kutatást végzett csak el, de szinte semmit nem mondott róla. – ez nem nyugtat meg. Inkább később felhívom Evan-t.

  Ahogy azt elterveztem az egész nap pakolással telt, azonban megérte, hiszen végeztünk. Louis egy érzelmes búcsú után el is ment. Persze megbeszéltük, hogy meg fog minket látogatni sokszor, azonban azt még mindig nem volt hajlandó elárulni, miként is fog dolgozni. Ilyenkor, végső esetként az én nem tudok másra gondolni, mint egy sztriptíz klubra. Az lenne a megfelelő hely egy ilyen nőcsábász számra. Végül is, ha józan ésszel gondolkozok, akkor Lou-nak mérnöki végzettsége van, biztosan ebben az ágban helyezkedett el. A lakótársam régen alszik, mind ketten kimerültünk a séta után. Igen, elmentünk sétálni, ugyan is látni szeretett volna egy kicsit a világból, én pedig örömmel vagyok a társaságában. Most esélyem nyílik megismerni jobban, az igazi énjét. Megígértem magamnak, hogy felkeresem telefonon Evan-t, szóval tárcsázni kezdem a számát.

  - Szia, el tudtatok menni? – szinte azonnal felvette nekem.

  - Szia, persze. Öhm… Remélem, nem veszed tolakodásnak azok után, amit értünk tettél, szimplán kíváncsi vagyok. Mit tettél Lucy-vel, mikor bent volt?

  - Pár vizsgálatot végeztem. Az emlékeit és a képességeit vizsgáltam, hogy minden a helyén van-e. Szerencsére minden klappol. Viszont, most le kell tennem!

  - Várj… - kinyomott. Pedig még lenne egy nagyon fontos kérdésem. Ő először el akarta törölni Lucy-t. Utána pedig hagyott minket elmenni. Miért? 

13.fejezet - Mentőakció, avagy az 50 feliratkozós különkiadás

Sziasztok életeim <3

Mint, azt már a facebook csoportban is megtettem, szeretném megköszönni az 50 csodálatos és hihetetlen feliratkozót!! Számomra ez egy hihetetlen nagy szám, hiszen még csak a 13.rész jön most! <3 Fogalmam sincs, hogyan is tudnám ezt meghálálni, hiszen a különkiadás közel sem elég! Nem is tudom mivel érdemeltem ki! :') Fantasztikusak vagytok, mindannyian!! Remélem tetszeni fog ez a kis meglepetés, jó olvasást! :D

LUCY

Magam is meglepődök, hogy végre visszatért a hangom, nem beszélve Harry-ről. Elmosolyodik, és immáron nyugodtan közelít felém.

  - Ne aggódj, elviszlek innen. – tenyerét lágyan simítja az arcomra, majd mögém lép, s kiszabadít a kötelek rabságából. Hatalmas megkönnyebbülés járja végig testem, nem bírok magammal, szinte rögtön a Göndörhöz futok és ragaszkodóan ölelem át a törzsét.

  - Mit képzelsz magadról mégis ki vagy? Nem táncolhatsz csak úgy be ide! Engedd el a lányt, nincs itt semmi keresni valód. – rivall Harry-re s szakember. Mint, ha meg sem hallotta volna, szorít testéhez és kőrköröz hátamon. Ez segít lehiggadnom, tudom, amíg mellettem van, semmitől és senkitől sem kell tartanom.

  - Evan miért kell ő neked? – tehát így hívják. Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó végighallgatni a választ, mindössze haza akarok menni, a biztonságos, s meleg házba. Tudom, ha Harry tudomására jut mi is vagyok valójában más szemmel fog rám nézni, talán itt is hagy. Igen, már rájöttem mi vagyok, milyen célokra teremtettek. Miközben itt feküdtem szépen sorjában tértek vissza az emlékeim. Bizarr, de amíg a gépben voltam és programoztak akkor is a tudatomnál voltam.

  - Harry ennek több oka is van. Kezdjük a legfontosabbal. Ő a mi tulajdonunkban áll, úgyhogy legyél szíves végre elengedni. Mielőtt teljesen felhúznád magad azon, hogy egy embert tulajdonítok, el kell mondanom, a lány nem ember. Legalább is teljesen nem az. Hologram. Te is tisztában vagy vele, éveken keresztül kutattuk, hogyan is lehetne a hologramok emberesítését végbevinni. Most sikerült és a lány, akit a kezeidben tartasz, ő a prototípus, a legelső működő gyártmány. – Harry szorítása meggyengül, s végezetül totálisan megszűnik. Lefagyva hátrál tőlem, de szemeit egy másodpercre sem veszi le Evan-ről. Csak ezt ne! Nem hagyhat cserben emiatt! Hát újra csalódnom kell benne? Mély lélegzetekkel próbálja rendszerezni levegővételét, rendkívül dühösnek látszik. Ott állok a két férfi között, akárcsak egy rakás szerencsétlenség. Gondolkozás nélkül kezdek rohanni ahogy csak a lábaim bírják. Sejtelmem sincs, melyik út vezet innen ki a nagyvilágba, bár, ha egyszer már sikerült innen megszöknöm, most sem jelenthet gondot.
 Harry száját sokszor elhagyja a nevem, ennek ellenére nem lassítok, meg szeretnék szabadulni ettől az egésztől. Felébredni máshol, egy olyan személynél, akiben százszázalékosan megbízatok és úgy, hogy ez az egész amnéziás történet törlődik. Egy óriási ajtónak csapódok neki, mire az kinyílik és újra az utcákon találom magam. A sok menekülési lehetőségtől lefagyok, azonban mikor hátra nézek és látom, hogy Harry és Evan fej-fej mellett futnak utánam, megindulok előre. Későre járhat, a forgalom meg sem közelíti a nappali órák nyüzsgését, könnyedén vághatok át az úton egy park felé. Abban reménykedem, ott szem elől vesztenek majd, és a fák rejtekében meghúzhatom magam egy ideig. Gondolatmenetem szerint cselekedem, a közhely legvégében bújok el. Tenyerem a szám elé emelem, igyekszem a zihálásomat halkabbra venni. Agyamban gigantikus kavarodás van, a logikus gondolkozás most nem megy. Pedig nem ártana, hiszen valahogyan meg kell lógnom kettejük elől. Nem ismerem a felállásukat, a szökéshez tudnom kellene hol állnak. 
  A fa mögül teszek kísérletet és feltűnésmentesen kukucskálok ki. Némi neszt hallok kizárólag, a fények nem igazán kedveznek nekem, sajna egyiküket sem látom. Futásnak eredek, egy keskeny kis folyosószerűségen haladok keresztül, talán ezt hívhatják sikátornak. Sértetlenül érek ki a végére, s itt szerencsém felszívódik, ugyanis egy kéz tapad ajkaimra és magához ölel. Csakis Harry lehet az. Félve nézek fel, mivel Evan-nek is ugyanannyi lehetősége volt ideérni, az ellenség karjaiban is lehetek. Nagyra tágulnak szemeim, mikor meglátom ki okozta nekem a kisebb fajta szívinfarktust. Barna haja tökéletesen áll, kék szemei ragyognak.

  - Rendben vagy? – teszi fel a kérdést Louis. Zokogva borulok neki mellkasának, az öröm szinte felemészti egész lényemet. Karjaim nyaka köré fonom, így szorítom magamhoz tovább, hosszú perceken keresztül.

  - Annyira megijesztettél. – lihegem nyakába, majd leengedem a tarkóját fogva tartó végtagjaim.

  - Hogy kerülsz ide? – nem válaszol, csuklómnál fogva vezet el az autójához. Gyorsaságra biztat, s ami után beültünk a járműbe elindítja a motort, s gázt ad. Csodálkozom, hogy nem várjuk meg Harry-t. Rá szeretnék kérdezni, de Louis nagyon koncentrál, így inkább úgy döntök, nem zavarom. Ő is, akárcsak én remeg, egyfolytában dobol lábaival. Egy sóhajtással szinkronban dőlök hátra. Elmondhatatlanul hálás vagyok az életnek, amiért azt az embert küldte értem, akiben megbízom. Tenyerét térdemre simítja, majd megpaskolja. Biztató mosolyt küldd felém, ami felér vagy ezernyi ember szeretetével. Az út további részén az ablakon meredek ki, s akkor térek magamhoz, mikor Louis szól, hogy megérkeztünk a célállomáshoz.

  - Legelőször is vegyél egy forró, nyugtató fürdőt és vegyél tiszta ruhákat. Utána, ha gondolod megvacsorázhatunk, aztán, Harry-vel már amennyiben hazaér megbeszéljük a dolgokat hármasban. – bólintok, úgy érzem beszélni is elfáradtam. A fürdőig kapkodom lábaim, ruháimat nem kímélve vetkőzök le és állok a jó meleg zuhany alá. Agyam kellő képpen kitisztult, mindennek a tudatában vagyok. Illemszabályok, tárgyak neve és használata. Visszatekintve nevetésre késztet a kupacnyi hiba, amit elkövettem. Sorolhatnám a végtelenségig. A kedvencem a vetkőzős sztori. Utólag kicsit cikinek érzem. Szinte újjászületve hagyom el a gőzzel megtelt kabint és törölközöm meg, majd fésülöm meg hajamat. Ahogy elhagyom a fürdőt, megcsap egy kellemes illat. Szaporán szedem a lábaimat, hasam az út közben megmordul. Túl sok energiát pocsékoltam el a parkban és a gyakori sírásaimmal.

  - Na, kész vagy hercegnő? – fordul felém Louis, közben egy serpenyővel foglalatoskodik. Tojásrántottát csinált, s az annak szánt két tányér már az asztalon ékeskedik. Leülök és várom a sült galambot.

  - Szólj, ha elég. – nekem jutott a tojás egy negyede, így ő a háromnegyedét készül felenni.

 - Harry hol van? – rég óta égeti a torkom a kérdés. Pontosabban, már a kocsiban is rá szerettem volna térni a témára.

  - Azt mondta ő megoldja a haza utat. Egyébként ő hívott fel, hogy segítsek megszöktetni téged. Nem értettem semmit, de elmagyarázta. Innentől kezdve nem eshet semmi bajod. Én mindig itt leszek neked. – szavaiba belepirulok, csak úgy, mint a hercegnő jelzőjénél. Ez a srác megmelengeti a szívemet. A vacsora után leülünk megnézni a filmet, ugyanis legutóbb ez elmaradt. Elütjük az időt Harry érkezéséig. Remélem nem esett baja és nem is fog, ameddig haza nem ér, ezt nem tudnám megbocsájtani magamnak. Hiszen ő is, Louis-val egyetemben bajba sodorta magát kizárólag miattam.

- Tudod, rettenetesen aggódtam érted. Mikor Harry elmondta az ötletét, azt gondoltam viccel, azonban másnap tényleg elvitt innen. Az alatt a pár nap leforgása alatt megromlott a kapcsolatunk, hiszen nélkülem döntött egy engem részben érintő dologban. Nem ismerlek olyan rég óta, de elég jól ahhoz, hogy kijelentsem hiányoztál. – ajkaival felém közelít, megfordul fejemben a hátrálás, de el is illan, amikor észreveszem, csak puszit szeretne adni arcomra. Hasamban pillangók repdesnek, ilyenben eddig a pillanatig sosem volt részem. Végszóra kezdődik el a filmünk, a szemem a kivetítőre szegezem, s Louis vállának dőlve merülünk el a házimozink varázsában.

 HARRY

  Szinte betöröm a saját házam ajtaját, irtózatosan dühös vagyok magamra, jobban mondva a sorsra. Miért pont én? Hogyan hagyhatták a szüleim, hogy erre a sorsra jussak? A házban a sötétség uralkodik, kettesével veszem a lépcsőfokokat, s meg sem állok a szobámig. Ágyam alól türelmetlenkedve húzom elő bőröndöm, s tárom szét szekrényem. Mielőtt elmerülnék a pakolásban átsietek Louis-hoz. A szobájában a TV csöndesen megy, míg ő maga az ágyán heverészik.

- Louis hatalmas baj van. Pakold be az összes cuccod, azonnal el kell mennünk. – ijedtében felül, látom a szemében a sötétséget ezzel az üggyel kapcsolatban, ám nem kérdez, rögtön neki lát csomagolni. Visszadübörgök a bőrönd elé és az összes ruhámat beleteszem, vagyis inkább belehányom. Amint ezzel végeztem a fürdőszobai dolgokat kezdem eltenni egy másik táskába. Fogalmam sincs mi lesz a többi holmimmal, azt hiszem, kiadok egy hirdetést a házra. A költöztető cég is megfordult a fejemben, de ennél azért okosabb vagyok.
  Abban az esetben, ha ezt az opciót választom valakinek meg kell tudnia, hol is készülök leélni a további életem. Ételről is gondoskodnom kell, ekkora feladatot nem merek Lou-ra bízni, ő egészen biztosan Oreo-t és efféle butaságokat tenne el. Az összes nálam található mirelit kaját elcsomagolom, plusz kekszeket és italt is készítek ki. Az evőeszközös készletemet is a pultra helyezem, hat pohár kíséretében. Tányérokat sem felejtem el, ahogy a csészéket sem. Mind a kettőből hatot veszek elő. Annyi minden van, amit még magammal kellene vinnem, de alig van időm összepakolni. Még szerencse, hogy hét személyes autóm van, így, ha kiveszem a két ülést, hatalmas csomagteret kapok, és akkor még ott van a két személyes hely. Szükségünk lesz a térre, ugyanis három ember pakkja nem éppen fér el öt centin.

  - Készen vagyok, de nem értem mi folyik itt. – dobja le sporttáskáját a bőröndje mellé. Oldalra hajtja a fejét, majd úgy tesz, mint aki megvilágosodott.

  - Várj, ha ez olyan, mint amikor karácsonyeste berontottál hozzám, azzal, hogy ég a ház és szaladjak le? Pizsamában és mezítláb rohantam ki, segítségért ordibálva, amíg te engem szépen leöntöttél az erkélyről vízzel. – igen az valóban megtörtént, amikor tizenhét évesek voltunk. Louis szülei voltak olyan merészek és ott hagytak minket karácsonyozni a házukban.

  - Nem, teljesen komoly. Kérlek, most nincs időm magyarázkodni, de Lucy-nek is pakolj össze és hozd le a kocsiba. – észrevette a helyzet súlyosságát, ezért minden ellenkezés nélkül tette, amit mondtam. Már mindent elterveztem. Van egy kisebb házam Amerikában, általában nyarakon szoktam használni. A legjobb dolog benne, hogy a legeldugottabb helyen van, mégis gyönyörű a kilátás. Arra a helyre vonulok vissza, ha már elegem van a minden napos stresszből és a sztáréletből. Kihívás lesz rejtve maradni a világ elől, azonban tárt karokkal várom a megpróbáltatást. Nehézségek és izgalmak nélkül nincs élet. Kell valami szín bele, úgy hiszem nekem ezt a lány meghozta. 
  De még mennyire meghozta. Kezembe veszem a rengeteg tárgyat. Először a ruhákkal teli táskákat, majd a törősebb dolgokat kezdem az autóhoz vinni. Rengeteg kört leróttam eddig, és még nem vagyok készen. Idő közben Lucy dolgai és a lány is lekerül a földszintre. Louis egyből befektette a járműbe, ahogy látom nem volt szíve felébreszteni. Jobb is így, nem tudnám neki megmagyarázni a helyzetet, ez csakis tiszta fejjel fog menni.

  - Louis, ha nem nagy kérés, vezetnél te? Nekem most nem menne. – ehhez csakugyan nyugodtnak kell lenni, nem játszhatok emberek életével.

  - Persze, csak mondd hova megyünk. – bediktáltam a GPS-be a címemet. Többször is volt már velem, akárcsak én, ő is szeret ott lenni. Pihegve hajtom hátra a fejemet, s vetek egy pillantást a mögöttem fekvő lányra. Gondtalannak tűnik, pedig olyan sok rosszat élhetett és él át. Remélem, Amerikában mindannyian megtalálhatjuk a nyugalmat. Louis sokat kérdezgette az út eddigi részen, miért megyünk oda, mi ez a nagy fellángolás. Szívem szerint elmondanám, csakhogy nem állok készen erre. Amit Evan-től megtudtam a parkban… Megváltoztatta az egész életem. Értelmet adott jó pár dolognak, közöttük a furcsa álmomnak egyaránt. Evan jó ember, sokkal tartozom neki, amiért figyelmeztetett és hagyott elmenni minket, bár a kísérletezését nem tudom elfelejteni. A lány, ahogy elnézem, jó mélyen alszik, a kényelmes ágyban. Igen, ágyban ugyanis olyan öt évvel ezelőtt nagyon menőnek számított olyan autót venni, amiben egy bizonyos gomb lenyomásával a hátsó ülés áttranszformálódik ággyá. 
  Eleinte pénzkidobásnak gondoltam, de jelen pillanatban áldom az eget, amiért megvettem. Az is eléggé praktikus, hogy nem kell megállnunk feleslegesen tankolni, ez is megváltozott. Sokat járok könyvtárba, érdekelnek a régi dolgok és a régi élet. A tankolást a töltős autók, azt pedig a napelemek cserélték fel. Legalább is itt Nagy-Britanniában. Amerikában voltak további változások, ám kisebbek. Az órára pillantok, bőven elmúlt már éjfél is, ami azt jelenti, hogy az új utaknak köszönhetően meg persze az autók gyorsaságának, simán átérünk hat óra alatt Amerikába, így Louis-nak sem lesz túl megerőltető az út. El sem tudom képzelni milyen hátulütői lesznek ennek a dolognak, de annyi szent, hogy nem fogjuk nehézségek nélkül megúszni. 
  Minden érintettnek világos, hogy a gyártó cégnek nagyon fáj a foguk Lucy-re. Csak tudnám miért. Egészen biztosan utánunk fognak jönni, meg tudnak találni, ha nagyon akarják. Mivel nem akarok ezen többet stresszelni, inkább lehunyom a szemem. Ezzel holnap is rá érek foglalkozni. Ebben a szent pillanatban csak egy kipihentető alvásra vágyom, ám azt hétszentség nem kapok a rémálmok létezése miatt. 

FIGYELEM!

Még egyszer szeretném nagyon megköszönni, nagyon meghatott a dolog :')

Másodszor van még egy meglepetésem!

Chat-esetet tarok, ami annyiból áll, hogy facebook-on a csoportban megbeszélünk

egy időpontot és aznap este megcsinálom a chat-csoportot, mindenkit beveszek, 

majd beszélgetünk egy kicsit, jobban megismerjük egymást! :D

Ha, te is kedvet kaptál és még nem vagy benne a Facebook-os csoportban 

jelentkezz és ott mindent meg fogsz találni idejében!

FACEBOOK CSOPORT

U.i.: Még egyszer nagyon köszönöm <3 Csodásak vagytok!:)

12.fejezet - Kísérletezés

Sziasztok drágáim!

Sajnálom, hogy eddig húztam az új rész megosztását, valójában már tegnap ki tehettem volna, de semmi erőm nem volt hozzá. Köszönöm a támogatást, kommenteket és a 49 feliratkozót. El sem tudom képzelni, hogy hamarosan meg lesz az 50. Fogalmam sincs mivel érdemeltem ki, egyszerűen fantasztikusak vagytok. Tudom, hogy mindig ugyan azt mondom, de nem lehet megfogalmazni mennyire is hálás vagyok nektek és, hogy mennyivel is tartozom nektek. Remélem tetszeni fog ez a rész is, próbálok némi izgalmat vinni a blogba. Jó olvasást!

LUCY

  Az a férfi, aki Harry-nél megjelent, és egyben az, aki elől elfutottam abban a bizonyos épületben eljött értem, és megígérte, hogy visszavisz Harry-ékhez. Nagy mosollyal egyeztem bele és most itt ülök a kocsijában. Átadta Harry üzenetét, ami abból állt, hogy sajnálja az egészet meg persze azt, hogy nem ő jött el értem. Még az agyamban van a célkitűzésem, mégsem érdekel. Teljes mértékben figyelmen kívül hagyom. Újra problémamentesnek érzem magamat, nem beszélve az irdatlan mennyiségű energiáról, ami most a testemben van. Már egy jó ideje utazom, ám nem bánom csak kerüljek vissza.

  - Ahogy látom, nagyon várod az út végét. Gondolom összeszoktál Harry-vel. – hevesen bólogatok, amit ő a visszapillantóból lát. Megcsörren valami a zsebében, s reflexszerűen veszi ki azt onnan. Rápillant, majd megnyom egy piros gombot, amennyiben jól veszem észre ideges lett. A tárgyat lazán dobja le mellette lévő ülésre.

  - Szóval te honnan is jöttél? – nem értem miért is érdeklődik felőlem, meg amúgy is lehetetlen ezt eljelelnem. Vállamat megrántom, egy szimpla nem tudom-nak megfelel.

  - Oh, tényleg, te amnéziás vagy. Ne parázz, hamarosan ott vagyunk. – fordul vissza az út felé. Felcsillannak szemeim, s egyre élénkebb és élénkebb leszek. Körmeimet valami érthetetlen ok miatt rágni kezdem, minden felgyülemlett feszültséget le tudok ezzel vezetni. Bekanyarodunk egy utcába, ám akárhogy is nézelődök balra, jobbra vagy előre, sehogy sem látom Harry házát. Rossz érzés fog el, egyáltalán nem ebben az utcában laktam. Borzongani kezdek, amikor meglátom azt a bizonyos helyet, melyről kiszabadultam.
   Reszketve rángatom és ütögetem az ajtót, azonban nem nyílik ki. Hatalmas csikorgást hallok, s arcom hirtelen csapódik neki az előttem lévő szék támlájának. Az ember, aki elhozott kiszáll és engem is kirángat a kocsiból, egyenesen az épületbe. Heves tiltakozok, viszont úgy tűnik, meg sem érzi, ugyanolyan magabiztossággal és erővel hurcol. Könnyeim ismét a felszínre törnek, nem akarok visszamenni. Fogalmam sincs, mit szándékoznak velem odabent tenni, vagy, hogy egyáltalán miért is hozott vissza ide a férfi. Negatív élményeim vannak erről a létesítményről, még akkor is, ha valójában semmi rossz nem történt. Itt tértem magamhoz, számomra ezen a helyen kezdődött az élet.

  - Na, ne hisztizz nekem! Azt hitted mindenki beveszi majd a kis amnéziás lettem, semmit sem tudok a világról színdarabodat? Én tudom mi vagy, tudom, hogy innen szöktél meg! – üvölt rám. Megszeppenve adom fel ellene a harcot, elgyengülten esek be az ajtón, ahogy egy ismeretlen alak fogad minket. Ahogy kilép a sötétből, megdöbbenek. Szinte teljesen ugyan úgy néz ki, mint a mellettem álló személy, csak pár vonásuk különbözik.

  - Végre itt van a prototípus, vagy a 135793-as A besorolású gyártmány. – gúnyos mosolyt fest fel arcára, miközben szemtelenül méreget engem. Egy szempillantás alatt markolja meg csuklóm, s egy gép felé húz.

  - Pár nappal ezelőtt megleptél, de most ideje, hogy megsemmisítselek. – teljesen pánikba esek, mi miatt kell megsemmisíteni? Ösztönösen szabadulni akarok, nem vethetnek véget az életemnek. Hisztérikus sírás tör felszínre belőlem, s immáron ketten tolnak a szerkezet irányába. Másra sem tudok gondolni, minthogy valaki a segítségemre siet. Hol van ilyenkor Harry? Ő is tud erről? Nem, biztosan nem engedné ezt, ő nem az a fajta.

- Ne ellenkezz, csak rosszabb lesz. – rivall rám a jobb oldalamon lévő illető. Lábammal is segíteni próbálok magamon, vadul kapálózok velük. Ez egy pici nehézséget okoz nekik, ám még így is bírnak velem. Szinte levágnak egy hideg felületre, melyet legjobban egy ágyhoz tudnék hasonlítani, s odakötöznek.

  - Először is megnézem mire vagy képes, utána még életben hagyunk kísérleti alanynak. – gondolom ezt megnyugtatásképpen mondta, csakhogy nem hat. Még jobban kétségbeesek, s vergődni kezdek annak láttán, hogy egy tűvel közelít felém. A sírásom felerősödik, összeszorított szemmel várom azt, ami rám vár. Erős szúrást érzek halántékomnál, s valami folyadékot, ami a szervezetembe került. Az eszméletvesztés határán táncolok, onnan a járműben hallott dallam ránt vissza.

  - Szia, Harry! – Harry itt van? Amennyire csak a kötelek engedik, körülnézek, ám sehol sem látom. Felmerül bennem az ötlet, miszerint azon a készüléken keresztül tud a férfi vele beszélni. Nem igazán hallok jól és a látásom is egyre inkább kezd homályosodni, ám részleteket el tudok csípni a beszélgetésből. Amennyiben jól értem Harry engem keres. Igencsak hangos az eszköz, amelyen keresztül beszélnek, egy kicsit én is hallom a másik fél dühös baritonján. Ténylegesen a hol létemet kutatja, amire az elrablóm módfelett kerüli a válaszadást. Tagadni próbálja a tettét, de a Göndör mindent tud és követeli, hogy engedjen el. Ezen túl még tovább társalognak, ám gyanítom, a szer hatására megszűnik a hallásom, s a látásom egyaránt.

  A hangos zajnak köszönhetően kezdem visszanyerni a tudatom, kitudja mennyi idő után. A legrosszabb az egészben, hogy azt sem tudom mit csináltak velem. Pislogok párat, a jobb látás érdekében, s ez be is jön. A ködfátyol felszáll a szemeimről, utána gondmentesen nézhetek körül. Senkit sem találok a helyiségben, úgy tűnik, egyedül vagyok. Most jelen pillanatban örülök ennek, nem úgy, mint a kórházban, bár inkább maradtam volna ott, ha tudok erről az egészről. Össze vagyok zavarodva, s ahogyan visszagondolok az elmúlt időre, valami befészkeli magát a fejembe. Egy mondat. Én tudom mi vagy, tudom, hogy innen szöktél meg! Mit jelenthet az első része? Tudom mi vagy. Ezt hogyan érti? Erre én is könnyedén megadhatom a választ, ugyan az vagyok, mint ő, akárcsak a többi bolygólakó: ember. A szökésemen kellene agyalnom, azonban semmi sem jut eszembe.
  Kicsit megrántom a köteleket, valahol az asztal alján lehet megkötve. Ha leborulnék talán a csomó is elmozdulna a helyéről és akkor csak még rosszabb lenne a helyzetem. A kezeimmel egyértelműen nem tudom elérni őket, ez az ötlet sem használható. Semmiféle éles tárgyat sem látok a közelembe, ezt is kizárhatom. Egyre nyűgösebb leszek, nem bírom ki ezt a kiszolgáltatott helyzetet, főleg, hogy úgy érzem, sosem fogok szabadulni innen és a kötelek mindjárt megfojtanak, s kényelmetlen a pozíció. Szinte a torkomban dobog a szívem, bármelyik pillanatban végem lehet. Felfigyelek a léptek zajaira, újra sírni kezdek. Bánt a helyzet, az hogy így kell meghalnom. Miért nem élhetek tovább? Mi volt az a prototípusos duma? Én nem vagyok az, képtelenség. Kizárt dolog. Nem kísérletezhetnek rajtam.

  - Látom felébredtél. – lép az pult mellé a kutató. Feltételezem, hogy az, mivel ő itt dolgozhat és neki az elvakult elméjében született az ötlet, miszerint kísérletezni kell rajtam.

  - Gyanítom, furdalja az oldalad, mi is történhetett. Nos, elmondom. A szer, amit kaptál egyfajta altató volt, ennek köszönheted, hogy nem éltél át kínfájdalmakat. DNS mintát vettünk, utána egy gépet rögzítettem az agyadhoz, amivel belelátok a fejedbe. Minden egyes kis emlékképet láttam és a tudásoddal is tisztában vagyok. Ennyi történt, most pedig, ha megbocsájtasz, folytatnám a kutatást. Megnézzük, miképpen szuperálnak a spéci képességeid. – kacsint, s ismét az az undorító mosoly kerül fel képére. Bőgni kezdek, közben egy gombbal függőleges helyzetbe hoz, így lejjebb csúszok az asztalon és talpam találkozik a hideg padlóval. Valaki idegesen dörömbölni kezd az ajtón és követeli annak kinyitását. A hangja a térválasztó miatt eltorzul, azonban biztos vagyok benne, ő Harry. Óriási puffanással töri át az előtte álló akadályt, s sejtésem beigazolódik.

  - Harry! – szakad fel torkomból az egyetlen személy neve, akire jelenleg szükségem van.

11.fejezet - Vissza hozzád

Drága olvasóim!

Meghoztam egy újabb csavaros részt. Remélem ti is legalább annyira meglesztek elégedve ezzel a résszel, amennyire én. Köszönöm a kommenteket, és minden támogatást! Nagyszerűek vagytok és ezt nem tudom elégszer elmondani. Hihetetlen, hogy már 49 feliratkozóm van és túl vagyunk a 11 ezer oldalmegjelenítésen <3. A jövő héten csak pénteken vagy szombaton tudok újjal jelentkezni, ugyanis táborban leszek. Jó olvasást!

HARRY

  Már egy nap telt el azóta, hogy otthagytam Lucy-t a kórházban. Furcsa kimondani, vagy rágondolni a nevére, amit én adtam neki. Sokszor mondják, ha valamilyen állatnak nevet adsz, az érzelmi kötődést jelent, ez esetben is így történt, csak nem állattal, hanem egy gyönyörű szép, s kedves lánnyal. A történtek óta rágja a fülem Louis, hogy menjek érdeklődni felőle, de nincs hozzá pofám. Illett volna, vagyis illene megkérdeznem hogyan is telt az első napja, sikerült-e elfogadnia a döntésem, viszont, ehelyett itt poshadok a stúdióban. Be kell fejeznem az új lemezt, pontosabban csak a felét kell összehoznom. Ebből az esetből szeretnék valami ihletet meríteni, ki kell adnom az érzéseimet.
  Sosem kavargott bennem ennyi különféle érzés egyszerre, szinte már teherként nyomják a szívem. Ugyanazzal a szöveggel nyugtatom magam, ez volt a helyes megoldás, de mégis utálom magam emiatt. Ezért is gondoltam egy lassú és könnyed, ám mégis dühöngő számra. A szöveg félig meddig készen van, de nem áll stabil lábakon, szinte percenként javítok át benne apró részleteket. Nem szándékozom az egész számot erre az esetre alapozni, sokkal inkább csak célozgató megjegyzéseket rakok bele.
  Ma kemény nap vár rám, eltekintve attól, hogy nem engednek ki egészen addig, míg be nem fejezem a CD-t, egy interjúm is lesz. Lehet, súlyosan hangzik a CD befejezése, pedig valójában semmi nehéz nincs benne, szimplán lusta vagyok. Ehhez az egy dalhoz ragaszkodom igazán, erre az albumra szánom azokat a számokat, melyeket már régebben megírtam, de nem lettek kiadva. Átdolgozom őket, s készek is. Tehát mondhatnám azt is, hogy készen van az album, és nincs is.

 - Hogy van az én szorgos kis hangyám? – megforgatom a szemem, s John-ra nézek. Ezzel is csak heccelni akar, azonban ebből most nem eszik.

 - Remekül azt leszámítva, hogy itt kell rohadnia. – és akkor még nem is említem neki az interjút. Azokat mindig is utáltam. Olyan témákat feszegetnek, melyekhez abszolút nincs semmi közük, olykor intim részletekre is kitérnek, ez számomra undorító. Sokak nem értik a látószögem, bármit megtennének csakhogy kicsit is a reflektorfényben legyenek. Nekem az egészben a rajongóimon van a hangsúly, értük teszek mindent. A koncerteket és azt a pár alkalmat mikor találkozhatok velük, semmi sem tudja felülmúlni.

 - Felkészítelek. A csatorna, amelyikhez most mész interjúra szeretne arról a lányról pár szót hallani. – az ütő megáll bennem egy pillanatra. Sejtettem, hiszen szinte a mi képünk virít az összes címlapon. Azok a képek a megismerkedésünk pillanatait idézi fel, mikor el kellett menekülnünk a paparazzik elől.

 - Rendben, mikor indulunk? – még az ajtóból visszakiabálja a dátumot, még jó, hogy mindig időben szól. Egészen pontosan öt percem van elkészülni, ami azért remek hír, mert fürdeni is szerettem volna. Amióta elküldtem Lucy-t abba a kisegítős épületbe semmi sem jön össze. Szembesülnöm kell a ténnyel, ez volt az én egérutam. Teljesen tudat alatt történt, abban a hitben ringattam magam, hogy szüksége van erre. Még tegnap reggel, mielőtt elvittem volna beugrott, amit a nővér mondott a hangjáról. Magától vissza fog jönni. Erre én mit csináltam? Kivertem ezt a fejemből, s bezártattam csupa idegen ember közé. Ki kell hoznom! Amint végeztem itt rohanok érte, viszont most a kocsihoz kell. Erősen csaptam be magam után az autó ajtaját, s a sofőr gázt adott.

 - Nem azért, de átöltözhettél volna. – fordul hátra az anyósülésről John.

 - Nem azért, de ha időben szólsz nemhogy átöltöztem, hanem még egy zuhanyt is vettem volna. – vágok vissza, amit nevetéssel díjaz. Előveszem telefonom zsebemből, s tárcsázom az intézmény számát.

 - Jó napot! Harry Styles vagyok, nemrég vittem be magukhoz egy bizonyos Lucy Morris-t. Érdeklődni szeretnék, kihozhatnám-e.

 - Természetesen Mr.Styes. Azonnal értesítem az őt kezelő doktorurat. Körülbelül mikorra várhatjuk az érkezését?

 - Elnézést, de igazán nehéz napom van, így nem tudom megmondani. Minden esetre este hatig biztos ott leszek, köszönöm a segítséget. – hatalmas kő esik le a szívemről. Sóhajtok egyet, s fejem hátracsuklik. Most érzem valóban jót cselekedtem. Igazán remélem Lucy örülni fog, s nem haragszik rám, a hatalmas botlás miatt. Őt is értesítik?

 - Mi volt ez Harold? – csap combomra a főnököm, annak érdekében, hogy rá figyeljek. Én is viszonzom ezt a kedves gesztusát, kis különbséggel, én a kézfejére célzok. Nagy csattanással érintkezik a bőrünk, erre mindketten felnevetünk.

 - Tudod, rájöttem; óriási hülyeséget csináltam. Ugye Lucy-t elküldtem egy kórházba, ahol olyanokat kezelnek, akiknek emlékezetkiesésük van, esetleg vakok, süketek és némák. Ki akarom hozni őt onnan. A kezdetektől láttam, hogy neki nem tetszik az ötletem, de én természetesen mentem a magam feje után és ráerőltettem. – elmotyog egy értem-et és előre fordul. Fél óra után érkezünk csak meg az interjú helyszínére, ahol egy csomó rajongó vár. Azonnal mosoly kúszik arcomra, s kilököm az ajtót. Odasietek hozzájuk, mire kórusban kezdik mondogatni a nevem. A filctollammal sorban haladok, s mindenkinek adok egy aláírást és pár képet is készítek. Sajnos ezt nem sokáig tehetem, ugyanis egy biztonsági behurcol az épületbe. Gyilkos tekintettel nézek rá, pedig pontosan tudom, ő csak a munkáját végzi.

 - Gyere szupersztár! – karol át Jo és az öltözőm felé terel. Csak egy felsőt cserélek, teljesítem a nemrég elhangzott kívánságot. Ezután futva érek be a szobába, ahol már vár rám egy korombeli lány. A nézők felsikítanak és tapsolnak, megvillantom mosolyom, majd integetek nekik, végül elfoglalom a nekem szánt helyet a kanapén.

 - Szia, Harry. Köszöntelek újra nálunk! Jó érzés ismét látni téged. – fogad hatalmas lelkesedéssel a nekem cseppet sem ismerős nő.  Én is hasonlóképpen üdvözlöm és bele is vágunk a kérdésekbe. Rengeteg kis cetlit tart a kezében, nem fogok egyhamar végezni. A tizenötödik témakör után felhozza a legrosszabbat.

 - Harry válaszolj őszintén. Mi történt azzal a lánnyal az utcán? Régebbről ismeritek egymást? – öt teljes perbe telt, mire kitisztáztam a helyzetet. Nehezemre esik erről beszélni másoknak, és ezt nem titkolom el. Tekintetem a kijáratra téved, ahol John idegesen telefonál valakivel. Csak azt látom, hogy állkapcsa meg van feszülve és másodpercenként túr hajába. Küldd felém egy gyilkos pillantást, ezt nem tudom hova tenni, s kiszalad a teremből, és bár nem látom, de biztos vagyok benne, hogy az épületet is elhagyja.

 - Azt is beszélik, hogy már nem lakik veled, igaz?

 - Igen, bemagyaráztam magamnak egy elég nagy butaságot, így sajnos elküldtem terápiára, ahol olyanok között lehet, mint ő. Viszont amint itt végeztem megyek érte. – kulcsolom össze ujjaim.

 - Ez valóban kedves, most is megmutattad mekkora szíved van. Talán emiatt is van akkora sikered a tini lányoknál. Akármennyire is szeretnélek még faggatni Harry, sajna lejárt az időnk. Nagyon köszönöm, hogy eljöttél, ez volt a Door’s show nézzetek legközelebb is! – mosolyog a jobb oldali kamerába. Sietősen állok fel, azonban mielőtt még megszökhetnék, megállít Loren. Mint kiderült így hívják az interjúst.

 - Várunk vissza legközelebb is. – karolja át nyakam, s nyom két puszit arcomra. Ugyanígy cselekedtem, s kiszabadultam szorításából.

 - Bocsáss meg, de nekem most mennem kell. – intek és sietősre veszem tempómat. Nem mondom elég messze keveredtünk a stúdiótól és még messzebb Lucy tartózkodási helyétől. Bediktálom a sofőrnek a címet, s hozzáteszem, mihamarabb előbb ott akarok lenni. Persze mint mindig, amikor az ember minél jobban siet valahova, annál lassabban telik az idő és az összes közlekedési lámpa akkor vált pirossá, mikor odaérsz. Úgy látszik, az univerzum nem akarja, hogy megvalósuljon a tervem, különben nem hátráltatna. Meg sem várom, az autó megállását kiugrom, amikor az lassít. Az ajtó becsukásával sem igazán törődöm, ott hagyom tárva nyitva.

 - Jó estét uram, mit tehetek önért? – köszönt a recepciós. Lihegésemtől nehezen tudok beszélni, megvárom, míg rendeződik a lélegzetem.

 - Jó estét magának is. Lucy Morris-t szeretném kihozni innen, olyan két napja hozhattam be. Harry Styles vagyok. – hallom, ahogy a billentyűzetet kezdi ütögetni, s pár kattintás után furcsán néz rám.

 - Én ezt nem értem. Már volt itt egy férfi és elvitte Lucy-t. – erre a kijelentésére felszaladt a szemöldököm.

 - Ez hogy lehetséges? – emelem fel hangom, mely láthatólag nem tetszik a velem szemben álló asszonynak.

 - Azt mondta maga küldte érte. – ránt vállat. Remek, úgy látszik a legszínvonalasabb kórházba hoztam őt el. Itt bárki szavára kiengednek,s bíznak ismeretlenekre embereket.

 - És az illető említette a nevét?

 - Pillanat. – újra nyomkod párat, s kinyögi a főnököm John nevét. Mi a franc?