3. fejezet - Fények és kattanások

Sziasztok Hologramjaim!

Sokat gondolkoztam merjek-e így köszönni, de miért ne? 

Pár nap csúszással - ami nagyon sajnálok - megérkezett a harmadik rész is. A legutóbbi bejegyzés óta hét olvasóval lehetek boldogabb és büszkébb. Nagyon szeretném megköszönni ennek a 32 embernek, hogy feliratkozott, és minden olvasómnak, hogy bizalmat szavazott a történetnek, csodálatosak vagytok.Csak ismételni tudom magam: nagyon köszönöm a visszajelzéseket. Megígérem innentől már beindulnak a történések, izgalmasabb részeket próbálok majd összealkotni. Csatlakozzatok a Facebook-os csoporthoz, hogy valamilyen formában tudjuk tartani a kapcsolatot. 

Bizonytalanul csúsztatom tenyerem övébe, s erősen megmarkolom. Izmai megfeszülnek, játszva kap fel a szilárd, nap sütötte flaszterről. Egyensúlyom a helyére kerül, ezt követően jobban végig tudom stírölni. Egy magas, fess úriember áll előttem. Feje búbját egy kalap ékesíti, amely alól kibújnak valamelyest göndör tincsei. Felsőtestét egy színehagyott feketés felső fedi, kecses lábait úgyszintén fekete farmer borítja be. Smaragdzöld szemei elragadnak magukkal, s csak rózsaszínes ajkainak mozgását érzékelem.

 - Jól érzed magad, nem ütötted be semmidet? – elhalmoz a kérdéseivel, mikre rögvest választ szeretnék adni, azonban mint már ezelőtt jó párszor, most is tapasztalom, nálam ez lehetetlen. Őt is beavatom a titkomba, mire szánakozva tekint rám. Ettől kevesebbnek kezdem érezni magamat, mint eddig. Fejem lehajtom, a nézése beleég agyamba. Tüstént bocsánatot kér, arra hivatkozva, hogy nem szeretett volna szorongató helyzetbe hozni. Kezemmel legyintek egyet, nem szeretnék erről a témáról beszélni – vagyis inkább mutogatni. Igazándiból kellőképpen nyomasztó ez nekem, ahogyan a Göndör is mondta.

 - El tudom hinni mennyire nehéz így neked. Szabad megkérdeznem, hogy honnan jöttél? – beszélgetést szeretne indítani közöttünk, azonban ebben az a szomorú, hogy én sem tudok magamról többet, mint egy idegen. Két kezem a vállammal egy vonalba helyezem, majd tenyerem is oldalra hajtom, így adok választ a kérdésére. Meglepetten néz rám, nem tudja hova tenni a dolgot.

 - Tehát, amennyiben jól értem, nem tudod honnan jöttél? – döbben le, s engem fürkész. Fejbiccentéssel adok neki igazat, nem tudom, mi baj van velem. Aki csak megtudja, hogy nem tudok, hangot képezni megsajnál, most pedig kiderült az emlékezet hiányom sem hétköznapi dolog, márpedig úgy érzem ez nem nélkülözhetetlen. A teljes magán ismeretem hiányában a Fürtös együtt érez velem, legalább is szemei erről árulkodnak.

  - Amnéziás vagy? – halkan, aggódóan kérdez rá. Bárhogy is összpontosítok a szóra, a jelentését nem tudom meg. Különös, tekintve, hogy ez eddig sikerült. Szemeimmel érdeklődően figyelem őt, mire sóhajt egyet.

 - Nem tudsz visszaemlékezni semmire? Példának okáért szüleidre, nevedre? – nyugodtan beszél, nem érzem semmi jelét annak, hogy nem kívánná a társaságom, elege lenne belőlem. Ismét fejemmel jelzek neki, méghozzá a nemleges válasszal. Valamiért mind a ketten megfeledkeztünk a körülöttünk lévő tömegről. Egy tudatos, féktelen taszítás miatt borulok a velem szemben lévő ember mellkasára, azaz a Göndörre. Elvörösödök, olyan érzés fog el, mintha az összes vérem az arcomba tódulna. Tartok attól, hogy ezzel a mutatvánnyal – még akkor is, ha nem kiszámított lépés volt – elüldözöm magamtól. A vártnál egészen átellenes dolog történt, kidolgozott karja védelmezően zárja körbe alakom. A falon fények villanását véltem felfedezni, amit kattogás kísér. Szinte másodpercenként ismétlődnek, miközben egyre hangosabbak és hangosabbak lesznek a kattanások. Lovagom maga után húzva próbál kimenekíteni ebből az egészből, ami nehézségek árán ugyan, de sikerül. Igaz, már nem halom a ricsajt, még mindig húz egészen egy gördülő házig. Kezét kinyújtva állítja meg, s segít be a tárgyba. Merőben új ez nekem, álmomban sem reménykedtem volna ilyen kényelemben. Lágyan süpped be alattam a kipárnázott pad, kellemes idő uralkodik körülöttem.

  - A Theed St.-re mennénk. – szól előre a fiú, egy úrnak, aki előttünk ül. Észre sem vettem jelenlétét, kicsit frusztrál, hogy nem lehetek kettesben a mellettem ülő angyallal. Nem, természetesen nem azért angyal, mert éreznék iránta valamit. Érezni valaki iránt valamit? Tudatom ellenére játszódott végig ez a mondat a fejemben.  Mit is jelenthet ez? Olyasmi lehet, mint a szerelem. Csakhogy az én szótáramban ez a szó sincsen feljegyezve. Egyik lábam önvezérelve csúszik a másik tetejére, fejem térdemre hajtom.

  - Valami gond van? – érdeklődik a fiatalember, aki újabb és újabb hiányosságaimra világít rá. Ajkaim felfelé görbítem, s nemmel jelzek. Ő is elmosolyodik, mitől megmerevedek. Csak úgy, mint számtalan másik attribútuma ez is csodás.

 Mihelyst belépek a Göndör otthonába eláll a lélegzetem. Szemet gyönyörködtető stílussal rendelkezik, s térben sem szenved hiányt. Lábaim önálló életre kelnek, körbevándoroltam az egész házat. Pontosítva, csak szerettem volna, ha ő nem szól rám.

 - Szolgálhatok valamivel a kisasszonynak? – szóhasználata megnevetett, viszont visszatérve a kérdésre, ismét csak nem értem. Újabb kompromittáló szituációt kerülném, így igennel felelek. Újfent kérdést tesz fel, pár lehetséges válasszal. Lehetőségem nyílik a narancslé, víz, kávé között letenni a voksomat. Két ujjamat emelem a levegőbe, ekképpen a vizet választom. Ismét elillan egy másik helységbe, amikor is zajt hallok a bejárat felől.

 - Kinyitnád, kérlek? – hangja a semmiből jön, kicsit össze is zavart. Elindulok megkeresni a hang forrását, ami az ajtóig vezet. Tenyerem ráhelyezem a tárgyra, s húzni kezdem. Erőlködésem ellenére semmit sem mozdul, emiatt mást kell kieszelnem. Visszagondolok mi hogyan csináltuk. Ujjaim a kiálló tárgyra helyezem, s elfordítom. Ismét megüti a fülem a kattanó hang, ami azt jelzi, megint megpróbálhatom a húzást. Diadal ittasan tárom szélesebbre az ajtót, azonban ezt meg is bánom. Egy félelmetesen ismerős, köpenyes alak jelenik meg előttem, holmi cetlikkel a kezében.

2. fejezet - Rémálmok az emberek földjén

Sziasztok Drágáim!

Hatalmas és még annál is nagyobb köszönettel tartozom nektek, hiszen az első rész óta, majdnem a kétszeresére növekedett a feliratkozók száma! Immár huszonöt (!!!!) olvasóval rendelkezik a blog! Számomra ez még mindig hihetetlen. A visszajelzéseket is köszönöm. Az elmúlt pár napban két(!!) díjat is kaptam ami elképesztő! Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. Még egyszer köszönök mindent!

Jó olvasást!

  A megpróbáltató este után megviselten állok fel egy padról, melyen aludtam. Öltözékem egy bizonyos fokig megszáradt, így újra viselhetővé vált. A város, mely tegnap tárult elém teljesen átalakult. Emberek töltik meg, a csendet felváltotta a zaj, a sötétet pedig a napsugarai szorítják vissza. Csodálkozva tápászkodom fel, ami nem megy pontosan az elképzeléseim szerint. Ugyan olyan ingatag vagyok, mint a tegnap folyamán. Az emberek tudomást sem vesznek rólam, ide-oda lökdösnek, olykor a falnak is csapódok. Irgalmatlanul igyekszem kikeveredni ebből az őrületből, viszont az istenért sem sikerül. Rögtön megbánom, hogy egyáltalán felkeltem arról a padról. Valamilyen módon vissza kell keverednem a biztonságot nyújtó használati tárgyhoz.
  Úgy tűnik az univerzum nem éri be ennyivel, s valami fülsértő lármával igyekszik komplikáltabbá tenni a túlélésem. Magam sem tudom miért, talán a tehetetlenségem miatt, pár könny szántja végig arcom. Balszerencsémre nem bukkanok rá az alvóhelyemre. Jobbnak vélem sodródni a tömeggel, hátha ezzel jutok valamire. Váratlanul mindenki megáll, mintha csak erre lennének programozva. Végre valami kedvező dolog is történik velem a nap folyamán. Könnyedén kelek át az úttesten, mikor éles zaj üti meg fülem, majd egy erős kar fonódik sajátom köré. Egyetlen rántással változtatja meg a tartózkodási helyem. Amint ráébredek mi is történt, félve emelem rá tekintetem; míg enyém aggodalmas és reményvesztett, övé haragos, de egyben féltő. Szemei hogylétemről kérdeznek, azonban mielőtt válaszolhatnék, egy ingerült hang, zavar meg.

  - Maga nem tudja mit jelent a piros lámpa? Egyáltalán észnél van? – kezd el rángatni az ismeretlen, aki egy igen rendkívüli tákolmányból szállt ki. Úgy vélem azért lehet ennyire felpaprikázva, mert majdnem nekicsapódtam, ezzel tönkretéve a guruló házát. Biztosan ingatag és könnyen összeroskad. Tekintetem a két férfi közt cikázik, erre nem tudok mit válaszolni, sőt, ami azt illeti, beszélni sem tudok. Halvány nyöszörgésre már képes vagyok a jelek szerint. A hiányosságom a körülöttem álló két ember is észreveszi, így békén hagynak.
  Illetve csak a kiabáló egyén tűnik el, a megmentőm kedvesen mosolyog rám. Arcát oda nem illő tetoválások díszítik, s piercingek sora takarja el ajkát. Az egész srác a fekete árnyalataiban tündököl, ezzel elérte, hogy kitűnjön a tömegből. Haja egy kakas tarajára emlékeztet, s hogy ne hazudtolja meg stílusát ez is fekete volt.

 - Mit tud nyújtani ez a hely egy alul öltözött lánynak? – tapintatosan akarja megtudni hogyan kerültem ide. Megrázom a fejem, emlékeztetni szeretném arra a fontos tényre, miszerint én nem vagyok képes a beszédre. Tekintete egy ideig perzselt, később megvilágosodott.

  - Oh, elnézést. Kiment a fejemből. – nevet, s ezzel a tettével engem is kacagásra sarkall, miközben ebben semmi szórakoztató dolog nincs.

 - Tehát otthontalan vagy? – sajnálatos módon nem ismerem ezt a kifejezést. Mimikámmal szándékozom tudatni vele, azonban elrontom. Nem tud dűlőre jutni mit is jelenthet a kapálózásom. Szívemben egyfajta szürke köd kezd sátrat verni, talán ezt a cselekvőképességem teljes hiánya miatt érzem? Emiatt történik? Igen, minden bizonnyal ez is afféle érzelem. A velem szemben helyezkedő fiú karon ragad, mire a rémület végig fut lényemen. Az ő kezétől pár centivel feljebb helyezem balomra a tenyerem, s az ellentétes irányba próbalom húzni.

  - Ne aggódj. Nem áll szándékomban bántani téged. Elviszlek magamhoz, ott megmelegedhetsz és ételt is kapsz. – mosolyog rám kedvesen. Most először látom meg a világ szebbik felét, kertelés nélkül kijelenthetem, ez jobban az ínyemre van. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy az emberek ilyen tapintatosak és nemes lelkűek. A derű kiült az arcomra, ajkaim akaratom ellenére felfelé görbülnek. Gátlások nélkül követem a szememben nagyra becsült férfit, akár merre is lép. Egy kis idő múltán sajnos szabadon engedi keze melegéből tenyerem, ezáltal sokkal körülményesebbé vált versenyt tartani lendületével, ennek dacára állom a sarat. Egészen odáig, míg szem elől nem veszítem.
  Akár egy mérgezett egér pörgök össze-vissza a körülettem lévő emberáradatban. Újfent kétségek öveznek be, hogyan fogom átvészelni ezt a világot? A világot, melyben alig van fény, s az udvariasság és az illem szikrája alig-alig ad hőt. Kételyeim vannak azzal kapcsolatban, miszerint valakinek a szívében lángol a másikra vonatkozó megszánás. Megkísérelem utánozni az embereket, vagyis csak egy embert, akit kipécéztem magamnak. Váratlanul válik alakja kámforrá, mikor átmegy egy színtelen falon, mely alig pár másodpercre kettévált. Meghökkenve bámulom az áttetsző szerkezetet. Úgy vélem nekem is menne, amennyiben egy kis lendülettel ugrok neki. Pár lépést hátrálok, majd véghezviszem a koncepciómat. A földön pihenve találok újra magamra, ugyanis lepattantam a szerkentyűről. Körülöttem valamennyien rám szegezték pillantásukat, s erőteljes nevetésben törtek ki. Ilyenkor már figyelnek rám, amikor megtaláltam a megoldást? Szép mondhatom. Nem értem mire ez a nagy jó hangulat, holott én is szeretném megtornáztatni a hangszálaimat.

  - Gyere, segítek talpra állni. – kínálja jobb tenyerét egy idegen, lenyűgöző göndör fürtökkel.

1 fejezet - Ébredés

Sziasztok Drágáim! 

El sem hiszem, hogy a prológus után tizennégyen (!!!!!) iratkoztatok fel. Köszönöm a kommenteket, nekem nagyon fontos a visszajelzés. Remélem tovább is maradtok. Az első fejezete bő leírás, de bízom benne, hogy lett olyan jó mint a prológus. Iratkozzatok fel, és hagyatok megjegyzést. Még egyszer köszönök mindent!

Jó olvasást!

  Szemhéjaimat lassan nyitom ki, testrészeimet mozgásra bírom. Nem tudom, hol vagyok, vagy hogyan kerültem ide. Kezeim remegnek, ismeretlen az érzés. Érzés? Mi is az pontosan? Azt hiszem, ezzel a szóval tudom majd más emberek tudtára adni hangulatomat. Amennyiben igazam van, kijelenthetem ez az egész új nekem. Új érzés. Emlékeim nincsenek, meg vagyok zavarodva. Furcsa, mert mindent tudok; szavak jelentését, tárgyak használatát. Tudom, hogy élek. Viszont eddig nem tettem. Miért nem? És ki vagyok én?
  Csakis egy lenge hálóing takarja testem, a benti hőmérsékletnek köszönhetően nem fázok. Lábaimat használatba véve próbálom meg egyensúlyban tartani magamat, azonban ez nem sikerül. Akárcsak egy rongybaba esek össze. Testem egyes pontjai irtózatosan sajogni kezdenek, fogalmam sincs miért. Kellemetlen, szinte már égető érzés. Nem tudok dűlőre jutni mi is lehet ez. Ismét kísérletezni kezdek a talpra állással, kezeimmel a gépre támaszkodok, majd szépen lassan folytatom utamat a célig. Kétszer is megbizonyosodok róla, hogy testem kibírja-e a próbát, s utána sikeresen felállok.
 Léptek zajai hallatszódnak valahonnan, szívem ritmusa felgyorsul levegővételem is megsokszorozódik. Szemeimmel a kiutat fürkészem, s meg is akad tekintetem egy ajtón. Sejtelmem sincs hova is vezethet, azonban semmi vesztenivalóm nincs. Igaz, instabil vagyok és eléggé kezdő a járást illetően, így természetesen a futásra képtelen lennék; nem is próbálkozom. A falnak nehézkedve szelem át a köztem és a végpont közötti térséget. Agyam gyorsabb tempóra ösztönöz, s gyorsulásom folyamán arcom találkozik a padló hidegével. Jajgatva egyenesedek fel, majd hátam mögé lesek. Egy árnyékot véltek közeledni irányomba. Tudatában vagyok annak, hogy miattam jön. Minél hamarabb próbálok elinalni innen, hisz’ csávában vagyok. Sebtében tápászkodok fel a földről, s folytatom az utamat. Ujjaim már a kilincs vaskos markolatát szorongatják, mikor valaki rám kiabál. Rögtön felém kezd rohanni, amivel teljesen rám ijeszt. Egy szempillantás alatt tárom szélesre az ajtót, s fülsértő ricsajjal vágom vissza a keretébe.
  Egyszeriben az épületen kívül találom magam. Nem állok meg bámészkodni, rögtön olajra léptek. Mezítelen talpam az egyetlen dolog, ami megtöri az igen csendes éjt. Valami csúszós is végig kíséri menekülésem, ami a végtelen űrből jön a fejem felett. Az ismeretlen dolog csak megnehezített, s úgy tűnik már megszokásommá vált elterülni a talajon. Ismét magam mögé nézek, ám szerencsémre üldözőm elmaradt tőlem. Abban sem vagyok biztos, hogy elhagyta a létesítményt. Mostanra már számomra kényelmes tempóban tudtok előre haladni. Sokáig céltalanul andalgok, sőt egyáltalán nem is gondolkozom hova is kéne mennem. Mit kellene tennem? Sok építmény vesz körül, melyekben, ha jól látom emberek élnek. Bensőm azt súgja, ezeket lakóházaknak hívják, s ezekben élik az emberek mindennapjaikat. Hát, sajnos én ilyennel nem büszkélkedhetek. A legközelebbi padhoz battyogok, s tanakodva foglalok helyet. A furcsa síkos valami, még mindig engem ostromol. Hajam nedves, apró cseppek estek le végéről. Ruhám is hasonló állapotban van, csak úgy, mint bőröm. Hihetetlenül hűvös van, többször is átjár a hideg. Ahogyan elnézem, az úgy nevezett lakásokban az emberek nem érezhetik a fagyos időjárás kellemetlen velejáróit. Odabenn nem érheti őket ez a nedves és hűvös izé. Nekem is kellene egy, viszont kétlem, hogy csak spontán bemehetnék oda. Körülöttem kvázi minden kipusztult, pusztán alkalomadtán sétál el előttem egy-egy személy. Közülük részben mindenki szokatlanul pásztázott végig. A túloldalon ugyancsak van egy illető, aki vélhetően osztozik a sorsomon. Emberségem végett lábaimra nehézkedem, s a korosodó hölgy irányába szedem azokat.      Tapintatosan érintem meg vállát, azonban ő ingerülten fordul felém. Szemei vérben forognak, s erélyes hangon mordul rám. Kezeivel csapdosni kezd, majd igazán erős szavakkal illet. Alig van körülötte néhány holmi, azokat óvta. Haladéktalanul sietek arrébb, nem szándékoztam fennakadást okozni. Eltekintve attól, hogy még mindig sejtelmem sem sincs hova megyek. Teljes kétségbeesésemben pusztán csak a végtelen aszfalt mentén lépdelek. Pár helyiség egészen kopár, ezzel a kis csínnyel próbálják éjjenként horrorisztikusabbá tenni a helyet. Bevallóm nekem is inába száll a bátorságom. Innen-onnan hangok szűrődnek ki, tartok a meglepetésektől. Az összhatásban még a magasba emelkedő villanyoszlop pislákoló izzója is hozzásegít. A fejem fölötti végtelenségből megszűnni vélem szemerkélni a folyadékot, azonban a levegő, mi körül vesz, könyörtelenül csapódik nekem, újra és újra. Vizenyős öltözetem ettől valóban elviselhetetlenül fagyos lett. Immáron egész lényem átfázott, s tehetetlen vagyok ez ellen. A külvilág számomra verhetetlen küzdőtársnak bizonyul. Ismételten alul maradtam. Eljátszadozok a gondolattal, miszerint esetleg jobban jártam volna, ha maradok az építményben.
 Kevés vagyok ahhoz, hogy tovább menjek, így egy lakás falánál verem le a pihenő helyem, s kuporodok össze. Fejem térdeimre téve pihentetem meg, mindaddig, míg valaki meg nem szólít. Fején kapucni volt, s ez nem engedni láttatni arcát. Nem voltam benne biztos, hogy jó ember, viszont teste melegséget sugall. Miközben leereszkedik hozzám a ruhadarab alól feltűnt hosszú haja.

- Mit keresel ilyen időben, a szabadban? – hanga lágy volt, s simogatta füleimet. Testalkata eléggé karcsú, sőt ha mondhatom így, betegesen vékony. Szeretnék választ adni neki, azonban nem tudom utánozni a beszédben. Ajkaim ugyan mozognak, hátha produkálni tudok pár darab célszerű szót, ám tervemet véghezvinni nem sikerül. Arca különös grimaszt vesz fel, elképed azon, hogy nekem nem megy a kommunikálás szavakkal. Úgy tűnik, nem szándékozik rám elherdálni idejéből egy kicsit sem, tovább áll.
 Egy darabig néztem távolodó alakját, majd az utca őt is elnyeli. Úgy döntök nem henyélek tovább, folyatom barangolásomat. Pár lépéssel arrébb egy hatalmas plakáton pihen meg szemem. Elképesztően nagy, számomra szemet kápráztató. A színek tökéletes elhelyezkedése, s kavalkádja elragad magával. Egyetlen szépséghibája van, mégpedig a szimbólumok. Azokat is centiről centire elemzem, s később felvillan, hogy ezek betűk. El van mosódva az egész kép valami okból kifolyólag. Mihelyst memorizálom a látottakat balra veszem az irányt, s felfele haladok tovább. 

Prológus

Kedves leendő olvasóim! A mai nappal nagy csomóval a hasamban nyitom meg hivatalosan is a Hologram című blogom. Az alaptörténet már több embernek is elnyerte a tetszését az ismerőseim közül, remélem ti is értékelni fogjátok! Bízom benne, hogy hagytok majd magatok után néhány visszajelzést. 

Jó olvasást!

A mai nap, egy nagy fordulópontot jelent a világ életében. Ezen a napon – több száz év kutatás múltán – végre kifejlesztettünk egy külsőre kitűnő példányt, a következő generációt kitöltő hologramokból, akik mikor eljön az idő aktiválódnak, s emberi lényként élnek tovább, akárcsak én. Igaz, a mostani példányunk még nem bővelkedik érzésekből, viszont a programozás kész, így azonosítani tudja az érzéseket, majd az idő múltával kifejlődik a személyisége. A tökéletesítés legfeljebb két napot vehet igénybe, könnyű munka.  Az egész épület ünnepel, mindannyian keményen dolgoztunk. A projektet vészhelyzet esetére fejlesztettük ki, mostanában a világ paranoiában szenved, félnek attól, hogy egyszer eljön az idő, mikor kipusztul a föld. Az általunk kifejlesztett egyed sokkal többet tud az átlagembereknél. Nekik nem az oxigén az egyetlen gáz, amivel lélegezni tudnak, sőt ha egészen pontos akarok lenni, nincs is szükségük rá. Tehát, ha eljön, az idő fel tudjuk őket hasznosítani, a veszély elhárítására.  Az összes itt dolgozó ember a kapszulát állja körül, ahonnan hamarosan tízesével fognak a megrendelőink által – célzok itt a veszélyelhárítással foglalkozó fejes cégekre - tökéletesnek vélt hologramok emberi alakban megjelenni. A kollégák az égbe emelik poharukat, s a főnök beszéde következik. Megköszöni a kemény munkánkat, s dicséri a hozzáértésünket. Ezután mindenki elfogyasztja az italát, s fél óra múlva befejezzük a könnyed partinkat. Én utoljára maradok, aki elhagyja az épületet, hisz’ végeznem kell a papírmunkával. Éppen elhagynám a számomra kedves épületet, mikor megszólal a kapszula engedélyezése, a hologram emberesítésére.