Epilógus

Sziasztok! :')
Egy darabig ez az utolsó bejegyzés a blogon... Elképesztő kirakni az epilógust :') Hálásan köszönök mindent! De tényleg!! <3 Remélem ez majd kárpótol valamennyire a szomorú végért, ami a 21.fejezetben van :D Jó szórakozást és olvasást, ehhez a kis évadzáró szösszenethez! <3

  A történtek óta két hónap és 8 nap telt el. Számolom. Nem telt el úgy egyetlen perc sem, hogy ne jutott volna eszembe Lucy, vagy Louis. Rémálmaimban a kétségbeesett arcát látom, pár másodperccel az előtt, hogy bele löknék a folyadékba. Minden este sírva, s kapálózva kelek. Anyáékat a megszokott szöveggel rázom le, May-ről álmodtam. Egy szót sem szóltam erről az egészről. Mint kiderült, itt úgy folytatom az életemet, hogy ők nem is tudnak az utazós sztoriról. Csak azt látják, mennyire vagyok a padlón. Ennyi idő elteltével egy picit sem lett jobb, sőt, inkább egyre rosszabbodik a helyzet.     

  Az itteni haverjaim megállás nélkül csábítgatnak buliból-buliba, azonban eddig egyszer sem mentem el velük. Ma úgy döntöttem változtatok a szánni való viselkedésemen és beadom a derekam. Az utolsó simításokat végzem a külsőmön, hajam amennyire csak lehet kuszán áll. Egyik nap sem erőltettem meg magam, egész végig csak az ágyamon fekszem. Hangos dudaszóra lépdelek Anthony autója felé, s szállok be. Az igazat megvallva még mindig nincsen semmi hangulatom ehhez, bár rám fér a változás.

  - Majd találunk neked ott valakit, aki felvidít – csendesen törődöm bele a sorsomba. Úgy is rám aggat valakit, egy olyan lányt, akin minden mű és később nekem kell leráznom. A lakásunkhoz elég közel van a város legjobb és persze legdrágább szórakozó helye, így alig kell utaznunk három kilométert. A play pofát felvéve haladok befelé. A zene hangosan dübörög, s úgy tűnik, ezt rajtam kívül mindenki élvezi. A táncparketten a lányok vannak többségben, némelyikük férfifal, egyesek a saját neművel lejtenek erotikus táncot, s várják, hogy egy srác lekérje őket. Szemem megakadt a bárpultnál ülő leányzón. Enyhén göndör, szőke haja leomlik a vállaira. Alkata apró és törékeny. Jobban szemügyre veszem, hátulról teljesen olyan, mint Lucy. Megrázom a fejemet és helyesebbnek látom elkerülni a bárt. Biztosan csak a szemem káprázik a bűntudat miatt.

  Fél óra elteltével sem tudom levenni a rejtélyes nőszemélyről a szemeimet, azt várom, hogy megforduljon. Nem reménykedek, tudom semmi esély arra, hogy ő legyen. Mégis szeretném akár csak egy pillanatra is látni az arcát. Végre-valahára megfordul, s egyenesen rám néz. Megérezhette a figyelmemet. Ilyen távolságról nem láttam tisztán, ám pont ide fele tart. Egyetlen egy szempillantásra sem engedem el látószervemmel. Akár csak oroszlán a gazellára bámulom össze szorított szemekkel, a fények miatt.  Mikor teljesen elém ér, csak akkor látom, haja festve van, szemöldöke ugyan is barna, ahogyan szem színe is Csalódottan biccentek neki, várom, a lépését, annak ellenére, hogy nekem kellene megtennem.

  - Látom, a szemeid nem tudnak ellenállni nekem. – dekoltázsát orrom elé dugja, s közben alsó ajkába harap.

  - Sajnálom, összekevertelek valakivel. – lemondóan és haragosan siet vissza a székre, melyen előbb ült. Nem tudok tovább itt tartózkodni, inkább kimegyek levegőzni. Először csupán az épület elé szándékoztam kijönni, ám lábaim tovább vittek. A tudatalattim egyenesen a laboratóriumhoz vezetett. Alig bírok az épületre felnézni, nem bírnám megállítani a könnyeimet. Lépnék tovább, amikor eszembe jut a tökéletes megoldás. Gyorsan futok a bejáratig, azonban az zárva van. Nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy nyitva lesz? A hátsó vészkijárathoz indulok, ám azon sem fogok tudni bemenni. A kukából, kilóg egy üres tűzoltó készülék, azzal rontok neki az ajtónak. A riasztó bekapcsol, bár ez nekem nem jelent nagy gondot. Ismerem a járást, – legnagyobb sajnálatomra – rögtön az ötvenkettes számú ajtóhoz lépek. Itt van az a szerkezet, ami nekem kell. Ha, egyszer már megcsináltam az utazást, most is sikerülni fog! Beállítom a dátumot, s lenyomom a piros gombot, melyen a strat szócska szerepel.

  Homályos látásom fokozatosan tisztul, s az egyetlen dolog, amit látok egy lány. A kezem felé nyújtom, ő bizonytalanul csúsztatja bele sajátját. Tekintete elveszik enyémben, én is jó alaposan szemügyre veszem. Igaz, én ismerem őt, ám neki én idegen vagyok. A fotósok nem jelennek meg, kiélvezhetem a pillanatot vele. Több ember vesz minket körbe, ám mégis olyan, mintha kettesben lennénk. Megcsináltam.

-          Jól érzed magad, nem ütötted be semmidet? – erre, csak a jól megszokott hallgatást kapom, mely már úgy hiányzott, ahogy soha semmi. 

VÉGE

És most jöjjön pár információ!

Rettenetesen jól esik, ahogy páran kérdeztétek lesz-e még blogom! :)

Persze hogy lesz, azaz van is!

KATT

Félelmetes érzés, ahogy hamarosan megosztom az epilógust! :')

Nagyon-nagyon köszönöm, amiért támogattatok és maradtatok a végéig! 

Még jön a későbbiekben egy búcsúzó, amiben statisztikák,

és egyéb megszokott dolgok lesznek! :D

Meg persze van itt még valami!

Elküldtem egy kiadóhoz a Hologram kéziratát, ugyan választ még nem kaptam, de

nagyon reménykedem, hogy összejön valami! *-*

Lesz második évad!

Szóval, még nem tudom milyen formában, de mindenféleképpen 

olvashatjátok majd!

Kérek egy kis szünetet, amíg várok a válaszra a kiadótól 

és belekezdek a munkálatokba!:)

(Nagyon nagyon várom már <3)

Végezetül köszönöm mindenkinek, amiért szerettétek/szeretitek a blogot, ez hatalmas szó,

nekem mondhatni a világot jelenti! :')

Szeretnék megkérni mindenkit, aki olvasta a blogot,

írjon pár sort!

21.fejezet - Vég

Sziasztok! :')
Utolsó fejezet... Fogalmam sincs mit kéne mondanom, csak annyit szeretnék, hogy köszönöm! <3
Ez az első blog, amit végig sikerült vinnem - igaz még egy epilógus van -, ezt csakis nektek köszönhetem, hogy ilyen remek csapat van mögöttem!! <3 Még nem búcsúzkodok, ennek külön bejegyzést szánok! :') Holnap hozom az epilógust! Remélem meg lesztek elégedve!  :D A rész engem is megsiratott, még át is gondoltam, hogy leírom újra, máshogy :'DD Jó olvasást és szórakozást a fejezethez! <3

  Éjféltájt érkezünk meg, Harry dörmögő hangjára kelek. Kótyagosan szállok a kocsiból és sétálok be a rég nem látott házba. Sokkal otthonosabban érzem magamat itt, mint Amerikában. Észbe kapva fordulok meg a tengelyem körül, nem hagyhatom, hogy Harry maga pakolja be az összes csomagot. Értetlenkedve nézek rá, ugyanis egyetlen pakk sincs a kezében.

  - Mihelyst felkelünk, kipakolunk, most, viszont sipirc aludni. – a fiú kinyitja a bejárati ajtót. Bent eléggé hűvös van, még a bútorok is vacognának, ha képesek lennének ilyesmire. Harry bekapcsolja a fűtést és a technikának köszönhetően egy-kettőre meleg árasztja el a szobákat. Megcsap a felismerés, mivel, amennyiben nem mentünk vissza a házhoz, még pár órával ezelőtt, ott hagytunk a hologramot.

  - Harry! Hol van a hasonmásod? – pillanatnyi ijedtség fut végig arcán, utána vonásai visszarendeződnek. Sietve megy ki az ajtón és egy perc múlva tér vissza a hologramjával.

  - Miközben aludtál eszembe jutott. Így még beszaladtam érte. – megnyugodva térek be a saját kis helységembe, s vetem magamat az ágyra. Kényelmesebb, mint az előző volt. Sóhajtva hunyom le szemeimet újra, azonban az autóban kipihentem magamat. Néhány végtagom sajog, most nem használtuk az ágyakat, amelyeket az ülésekből lehet áttranszformálni. Milyen kár érte… Mondjuk, lehetséges, ha nem alszom el rögvest az ülésen, eszembe jut. Lemegyek a nappaliba, nem tudok mást kezdeni magammal. Beüzemelem a TV-t és a kellő távolságot tartva huppanok le elé.

   Tisztán emlékszem arra az éjszakára, amikor kettesben voltunk itt Louis-val. Filmet szándékoztunk nézni, ám a sors közbe szólt és elment az áram. Ez pedig arra emlékeztet, hogy nem sokkal később rányitottam. Mit meg nem tennék, ha most itt lenne velem. Bepótolnánk az elmaradt mozizásunkat. Térdeimet mellkasomhoz húzom, majd átkarolom őket. Holmi értelmetlen sorozatot adnak, bár én a legőszintébb mosolyommal nézem. Fogalmam sincs mikor nőttem ennyire Louis-hoz, ugyanis alig voltunk pár napot együtt. Bánom, hogy a tőle kapott ajándékot nem hoztam magammal, bár feleslegesnek bizonyult. Csak bepiszkította volna Harry autóját.

  Kíváncsian várom már a holnapot, a szabadság édes ízét. Mi történhet a legrosszabb esetben? Harry és én is ott kényszerülünk élni? Ahogy én látom, semmit sem veszíthetek ezzel. Testtartásom hanyag lett, megadva magamat dőlök fekvő helyzetbe a kanapén. Hirtelen álmosodok el, ezt egy nagy ásítás is alátámasztja. Próbálkozom ébren tartani magam, viszont szemeim leragadnak és az alám újra magával hurcol.

***

  Csönd uralkodik a szobában, ezek szerint Harry már fent van és lekapcsolta a TV-t. Fáradtan, fájó szemekkel tápászkodom fel a kanapéról. A konyhából újfent menyei illatok szállnak felém, így abba az irányba veszem a lépéseimet. Mélyen beleszagolok a levegőbe. Könnyű szerrel lököm be az ajtót és boldogan látom, hogy ma reggelire bizony palacsintát készít a legjobb szakács a világon. Eddig sosem említettem neki, mennyire is imádom a főztjeit, nehogy elszálljon magától, még ennél is jobban. Korgó gyomorral ülök le az egyik székre a kerek asztal körül. A villámat megmarkolva várakozok az ételre. A palacsintáért a fél karomat oda adnám valakinek, egyszerűen rajongok érte. Alig ér az asztalhoz a tányér alja, azonnal leveszek egyet a betekert példányok közül és számba gyömöszölöm. Baracklekváros, a kedvencem. Általában én szoktam megenni az étel negyedét, Harry pedig a többit, azonban, mikor palacsinta van, fordul a kocka. Úgy eszem, mintha legalább negyvenen szeretnék még rajtam kívül elfogyasztani. Tele hasamon pihentetem kezeimet, a falnak dőlve. Szemeimet lehunyom, így várom, míg újra meg tudok mozdulni. Utólag mindig megbánom, hogy ennyit eszek, mivel folyton-folyvást visszakívánkozik. 

  - Mielőtt odamennénk, megbeszélem Evan-el. – egyet értek az ötletével, nem lenne előnyös bejelentés nélkül beállítani. Nyomban elő is kapja telefonját, s kikeresi a kontaktok közül. Én felkapom a mosogatnivaló tányérokat és a mosogatógépbe helyezem őket. Meghallom a telefonon keresztüli hangot, kétséget kizárólag ez Evan-é. Harry felpattan és kiviharzik a szobából. Bizonyára nem szeretné, ha hallanám, miről beszélnek. Szemöldököm ráncba szalad, mi olyan titkolni való van a mondandójában, hogy nem lehetek a fül-tanúja? Hiszen tudom mi a téma. Beletörődve sóhajtok egy jókorát és térek vissza a nappaliba. Unottan kapcsolgatok a tömérdek csatorna között, csakhogy egyik sem köti le túlzottan a figyelmemet. Ahogy hallom Harry még mindig Evan-el beszélget. Vajon mi a fene tarthat ennyire sokáig?

  - Lucy, megtennéd, hogy kinyitod az ajtót? – válasz nélkül kelek fel a kanapéról, bár, mintha nem halottam volna a csengőt. Biztosan nem itt jártam fejben, a gondolataim lekötötték a figyelmem. Szívem egy hatalmasat dobban, mikor meglátom ki is áll az ajtó mögött. Boldogságtól kicsattanva ugrok a kékszemű nyakába, aki könnyűszerrel tart meg.

  - Hiányoltalak. – tesz le végezetül a földre. Még mindig csak bugyután vigyorgok rá, nem hiszem el, hogy valóban itt van. Ígérte a látogatást, azonban nem számítottam ilyen közeli viszontlátásra. Mögöttünk Harry megköszörüli a torkát, jelezve jelenlétét.

  - Te is hiányoztál hajas babám! – ezúttal Harry-re veti magát. Igazán remek és mély kapcsolatuk lehet. Louis mesélt a barátságukról, ha jól emlékszem általánosban ismerkedtek össze, vagy talán még hamarabb. Becsukom az ajtót és követem a srácokat a konyhába. A Louis melletti széket választom, s ahogy észreveszem, ő is pártolja a döntésem.

  - Harry említette a kis kiruccanásotokat Amerikában. Remélem tetszett. – nem úszom meg, be kell neki számolnom mindenről, attól a bizonyos naptól fogva, mikor otthagyott minket. Ő csak a fejét támasztva issza a szavaimat, ami be kell vallanom, imponál. Tetszik, ahogyan figyel rám, ahogy beszél és érezteti, élvezi a társaságom.

  Mindeközben fel sem tűnt, hogy szegény Harry felesleges harmadikká vált. Valami gyenge ürüggyel hagyott minket kettesben, amennyiben jól halottam a boltba iparkodott. Remekül mulattam Louis-val, de végig bántott, amiért a Göndör nem lehetett a barátjával. Mosolyogva csukom be az ajtót Lou után és fáradtan dőlök el újfent a kanapén. Visszagondolva a meggondolatlan cselekedetünkre, végig simítok ujjaimmal ajkaimon. Amint hazaér Harry bocsánatot kérek. Az órát elnézve, nem kell olyan irdatlanul sokat várnom, hiszen a megbeszéltek alapján fél óra múlva találkozunk Evan-ékkel. Egyre idegesebb vagyok ezzel kapcsolatban. A tenyerem izzad, s a szorongás miatt a hasam is elkezd görcsölni. Intenzív lélegzetvételekkel igyekezem nyugtatni magamat, s ez a módszer be is válik. Ajtó csapódás zökkent ki, rögvest felugrok és sajnálkozva tekintek a fiúra.

  - Nagyon sajnálom, hogy elvettem tőled Louis-t. Hagynom kellett volna titeket. Nyilván szerettél volna a barátoddal lenni, sajnálom. Szégyellem magam. – sütöm le a szemeimet. Harry-nek hatalmas szíve van, senkire sem tud haragudni, s ezt most is bizonyítja. Kedvesen a karjai közé zár és mosolyogva ölel.

  - Semmi gond. Nyilvánvaló, hogy ő inkább miattad jött, mintsem miattam. – nevet, s lassacskán elenged. Értem jött volna?

  - Készülődj, nemsokára hét óra, indulunk kell! – szempillantás alatt hagyom el a házat és ugrok az autóba. Harry még pár percig várat, utána ő is feltűnik a láthatáron. Lomha mégis nagy lépteivel hamar ideér, s ő is beszáll mellém. Gyújtást ad, majd kigurulunk a felhatóról. Egyszer én is kipróbálnám, milyen lehet vezetni.

  Az út csendesen telt, ám kicsit ijesztően is. A tudat, hogy a mögöttem helyet foglaló hologram meg sem moccan, megrémít. Szélsebesen pattanok ki az anyós ülés melegéből és csapom be a jármű ajtaját. A Göndör kisegíti hasonmását és erőnk teljében megyünk be az épületbe. Rossz érzés fog el, mint bármikor, amikor itt tartózkodom. A nagy súlyú bejárat terjedelmes zajjal csukódik be mögöttünk, ezzel növelve a horrorisztikus hangulatot. Nagy sóhajtás szökik ki a számon, mire Harry megfogja a kezem, s biztatóan megszorítja. Lépteink hangja visszaverődnek a hosszú folyosón. Az előtt, a bizonyos ajtó előtt megállunk és felkészülünk a lehetetlenre. Minden rendben lesz, érzem. Harry határozott mozdulattal nyit be, majd lépjük át a küszöböt. Az összes szempár ránk szegeződik, hárman vannak rajtunk kívül a szobában.

  - Hadd mutatkozzam be! Adam vagyok, a létesítmény vezetője. Ők pedig Ryan és Thomas, akik vezető posztot töltenek be a Hologramos projektben. Nektek nem kell bemutatkoznotok. Harry és, amennyiben jól sejtem Lucy, ahogy te hívod. Én csak a 135793-mas besorolású prototípusnak nevezném. – undorodom tőle. Gúnyos hangnemben beszél, s az összes adrenalin összegyűlt bennem, mikor kihangsúlyozta a prototípus szót. Kezeim ökölbe feszülnek, amit Harry is észrevesz.

  - Térjünk a tárgyra. Visszaszolgáltatom a hasonmásom és nem jelentem fel magukat. Cserébe elengednek és hagyják, had éljük békében az életünket. Viszont, ha ez nem elég, kifizetem Lucy-t. – a mellettem álló fiúra kapom a tekintetem. Ajkaim elnyílnak, nem engedhetem, hogy ennyi mindent megtegyen értem. Éppen közbe szólnék, csakhogy Adam alávaló nevetése megzavar.

  - Pont te fenyegetőzöl perrel? Aki rejtegette, mi több! Megszöktette azt, ami a mi tulajdonunk? Nem, nem, nem! Nekem van egy sokkal jobb megoldásom! Lucy a miénk, ahogyan te is. A lány hibás te pedig nem vagy idevaló. Szépen visszamész a saját idődbe, a hölgy pedig meg lesz semmisítve. – mielőtt bármit tehetnénk, hátulról lefognak minket. Engem csak egy, Harry-t viszont három ember is szorítja.

  - Ezt nem teheti! – ordítok torkom szakadtából. Hisztérikusan sírni kezdek, ennyi lett volna az életemből? Szabadulni próbálok, csakúgy, mint Harry, viszont ez egyikünknek sem jön össze. Az illető, aki hátulról fogságban tart, tolni kezd, egyenesen a főnöke elé. Térdre kényszerítenek, azután, Adam az államnál fogva kényszerít, hogy nézzek a szemébe.

  - Igazán kár érted. – mondata ellenére semmi megbánást nem látok a szemeiben. Csakis az ördögi mosoly, ami éktelenkedik arcán. Legszívesebben bemosnék neki egyet, ezen még magam is meglepődök, azonban így van. Tartózkodok az erőszaktól, viszont most az életem a tét.

  - Mit akarsz cserébe? Bármit meg teszek! Hallod, nézz már rám! – Harry dühös hangján kívül semmi sem hallatszódik. Választ nem kap, bármennyire is erőlködik.

- Hallgass! Most szemtanúja lehetsz, miképpen is kell megsemmisíteni egy hologramot! – ha lehetséges még jobban bömbölni kezdek. Nem akarok meghalni! Olyan sok szép dolgot kaptam az élettől, miért veszik el? Ajkaimat beharapva ellenkezek a lökések ellen, amik egy medence féléhez sodornak. Tele van valamiféle folyadékkal, s a színe szürke. Kétségbeesetten nézek Harry-re, arca visszatükrözi az érzéseimet. Könnyeinek ő is szabad utat enged. Azt hiszem itt a végem.

  - Nee!!! Kérem! – bármit megtennék az életemért. Csak még egy kicsit szeretnék élni, Harry-vel és Louis-val az oldalamon. Nincs kegyelem, mosolyogva lök bele a kráterbe. A zuhanás közben minden lejátszódik a fejemben. Harry és Louis önfeledt mosolya, a csokor, az utazás, a nevezetességek és a kopp-kopp viccek. Harry azt hiszi viccesek, közben borzasztóak, ám mindig nevettem rajtuk. Amikor rányitottam Lou-ra, s mikor a Göndör előtt meztelenkedtem. A sok-sok pozitív emlék, s a csók, amit ma kaptam Louis-tól. Gyengéd volt, ajkai tökéletesen rá illenek az enyéimre. Az első csókom. Csobbanással érek bele a maró folyadékba, s ez az utolsó dolog, ami érzékelek.

HARRY

  Meghalt. Megint nem tudtam segíteni egy embernek, nem tudtam megmenteni! Miért nem tettem valamit? Férfihez nem illő hisztikirohanás fog el, s erőtlenül omlok össze a padlóra. Öklöm olyan erősen szorítom össze amennyire csak lehetséges, s kísérletet teszek a szabadulással. Olyan, mintha energiabomba robbant volna bennem. Lerázom magamról a három semmirekellőt és rohanok. Egyenesen Adam-hez. Leterítem a földre, s ütöm ahol csak érem. Arca vérben úszik, kézfejem attól mocskos. Nem sokáig roncsolhatom, a többi jelenlevő leszed róla. Azért, hogy ne legyen, könnyű a dolga belé rúgok kettőt. Ismét lefognak, én szabadulni próbálok.

  - Megölted! Te utolsó szemétláda! Esküszöm, kivégezlek, és a sírodon fogok táncolni! – kapálózók, azonban a szorító karok nem enyhülnek. A mocsok feltápászkodik a padlóról és felém közelít. A biztonság kedvéért befeszítem a hasizmom, s így várom az ütést.

  - Annyit megérdemelsz, hogy megtudd mi volt ez. A hologramokat egy speciális savban oldjuk fel, csak így lehet őket elpusztítani. Látványos. – újra felé hadonászok, ismét sikertelenül. A hasamban lévő izmok lankadnak, a feldolgozhatatlan eseménynek köszönhetően újra a padlón kötök ki. Csendben sírok, összeszorított fogakkal és megfeszült állkapoccsal verem öklömet a földbe. A mozdulatsort ismétlem mindaddig, míg fel nem rángatnak. 

  - Ne picsogj már egy lány miatt, aki valójában sosem élt. Most te következel! Nem nagy büntetés, hogy visszaküldünk, inkább az lesz, hogy az itt történtekkel kell tovább élned. – szavai marják a torkom. Lucy nem ezt érdemelte! Semmi rosszat nem tett! Megérdemelte a boldogságot és az életet! Szívem kettéhasad, mind ez az én hibám! Nem kellett volna eljönnünk ide, ő miattam halt meg! Sosem úgy néztem rá, mint egy barátra a sok közül. Először idegen, aztán a húgom lett a szememben. Szipogva engedek a ráncigálásnak, egészen egy fotó fülkéhez hasonlító tárgyig. Erőszakosan löknek be, s nyomnak meg egy gombot.

  Fájó testel, s szívvel ébredek. Homályosan látok, ám feltápászkodok. Szép lassan törnek rám az emlékek, újra elkap a síró-görcs. Magzat pózban helyezkedek el az ágyon. Fogalmam sincs, hol vagyok, nem is tud érdekelni. Hangosan engedek ki magamból minden érzést. Ahogy hallom, valaki nagyon siet a lépcsőn. Az ajtón egy sötétbarna hajú hölgy lép be.

  - Harry, kicsim tudom, hogy fáj! Ne félj, hamarosan túl leszel rajta. Éppen itt lenne már az ideje, hiszen a temetés már egy hónapja volt! May már jobb helyen van. – értelmetlenül tekintek az asszonyra, aki nyugtatóan simogatja arcom. Akkor ugrik be, ki is ő valójában. Az édesanyám. Ezek szerint ez nem csak egy rossz álom volt, valóban visszaküldtek. Minden emlékem visszatér ebből az idősíkból. May valóban létezett, ez nem csak egy beültetett emlék volt. Anyámmal a másik világban valójában soha nem is találkoztam, ahogyan egy családtagommal sem, mindig el lett halasztva. Az ő kinézetét nem változtatták meg a fejemben. Biztató mosolyt küldd felém, s elhagyja a szobát. Fejem hátra hanyatlik, nekem is követnem kellett volna Lucy-t.

20.fejezet - Kiruccanás

Sziasztok! :D

Tudom, mindig elmondom, de úristen, hamarosan kikerül az utolsó fejezet is! Egyszerre örülök neki és vagyok szomorú miatta! Szerdán hozom a 21. részt utána szombaton az epilógust. Remélem meg lesztek elégedve a befejezéssel... Egyszerre vidám és szomorú. Köszönöm a már 63 feliratkozót és a kommenteket! Mindig jól esik olvasni őket :P Jó szórakozást és olvasást a részhez! <3

Kipihenten hagyom el az ágyam melegét. Igaz már dél is elmúlt, bár ez engem, egy cseppet sem zavar. Megfogom a hatalmas csokor rózsát és a fürdőbe viszem. Kicserélem a vizüket, nagyon bízom benne, így tovább fognak életben maradni, hiszen gyönyörűek. Furcsa módon boldogabbnak érzem magamat, mint valaha is. Harry csakugyan meghozta a változást az életembe. Ha, belegondolok, milyen szerencsés vagyok! Könnyedén megeshetett volna, hogy a rossz embert követem, s akkor nem esek el a mozgóajtóban. Mára tudom mi az. Visszagondolva elég sok butaságot tettem. Kezdve ott, hogy Harry szeme láttára öltöztem át, odáig hogy kézzel ettem. Mosoly húzódik ajkaimra a sok emlék miatt. Hiányzik Louis. Remélem, amint túl leszünk ezen, viszont láthatom. A virágokat letéve kezdek neki a reggeli mosakodásnak. Miután végeztem visszarakom a helyére a rózsákkal teli vázát és a konyha felé veszem az irányt, ahonnan a reggeli isteni illata szűrődik ki. Harry, amikor csak megteheti, készít valamit, általában instant, azokat meg kell ennünk. Rengeteget hoztunk magunkkal, nem számítottunk arra, hogy ilyen hamar vissza fogunk menni.

- Jó reggelt! – a fiú meglepődöttségében kettőt is pislog, mire magához tér. Elég vicces látványt nyújt kötényben.

- A kisasszonynak is! Rántotta lesz, utána gondoltam elmehetnénk egyet sétálni, ha már úgy is ez az utolsó napunk itt, használjuk ki és nézzünk szét a városban. – nem ellenzem a tervet. Kíváncsi vagyok, milyen lehet odakinn. Biztosan gyönyörű, tekintve, hogy ez Amerika. Reményeim szerint elutazunk a fővárosba. Harry említette, hogy nincsen távol tőlünk. Leülök egy székre, s csendben hallgatom, ahogy fortyog az olaj. Holnap indulunk. Arról még nem esett szó, pontosan hány óra körül, viszont, amennyiben a napot nem a pakolásnak szenteljük, gondolom, másnapra marad.

- Parancsolj. – teszi le elém az ételt. Illedelmesen megköszönöm, s jó ízűen kezdem fogyasztani. Reggelizés közben – ami inkább ebéd - szó esik egy-két dologról, ahogy általában az lenni szokott. Tisztázzuk, hogy mielőtt elmennénk a városba – legnagyobb örömömre valóban New York-ot látogatjuk meg – bepakolunk. Nem húzom az időt, sebtében szaladok el a szobámig és húzom elő a táskáimat. Nincsen sok holmim, azt a keveset is hanyagul rakom el. Valaki meglátna, biztosan, egy kérdés nélkül könyvelne el trehánynak. Pedig én szeretem a rendet, csupán jelenleg túlságosan is izgatott vagyok hozzá. Adrenalinnal vagyok tele, nem is értem, miért van rám ilyen hatással a kirándulás gondolata. Mi lesz, ha már ott leszünk? Meg fogok őrülni a felfűtöttségtől, annyi szent.  Futólépésekben kutatok a Göndör után, s pár perc múlva szomorúan detektálom, ő még csak a konyhai dolgokkal végzett. Nem kezdem itatni az egereket, úgy is mindien vágyam segíteni neki, hiszen eddig felesleges második lakos voltam, aki nem játszott közre semmiben. Hatalmas mosolyom senki le nem töri arcomról.

- A kirándulást várod ekkora vigyorral? – ennyire észrevehető lenne?

- Igen! Elképesztő lesz, lehet neked nem, azonban számomra nagyon sokat jelent. Még soha azelőtt nem láttam ilyet, mitöbb szinte semmiben sem akadt részem az életből. Ki szeretném használni! – közben elővettem egy szemetes zsákot és abba pakolom el a megmaradt ételeket és innivalókat. A hűtő jó formán üres lett, pár darab tojáson kívül és a dobozos tejektől eltekintve csupasz.

- Amint elrendeződnek a dolgaink megígérem, oda megyünk világot látni, ahova csak szeretnél. - velem szeretne maradni? Nem tudok mást tenni, minthogy szótlanul és elérzékenyülve bámulom őt. Ez afféle csendes hálálkodás a részemről. Édes mosolyát immáron ő sem tudja féken tartani, imádnivaló gödröcskéi megjelennek, s tökéletes fogai csak még szebbé teszik a látványt. Néhány kósza könny a szemembe gyűlik a meghatódottságtól. Mielőtt a mellettem álló személy is megláthatná, letörlöm őket. Szó nélkül viszem ki a kocsihoz az összekészített zacskót. Nyitva van, s pár kisebb doboz már várja az utat a csomagtérben. Én már kevésbé, ha tehetném, itt maradnék Harry-vel, azonban hoztunk egy döntést. Késő kihátrálni. Voltaképpen nem is akarok. Mind két opciót ugyanolyan mértékben szeretném. Csak egy helyes van közöttük, az pedig nem más, mint amire éppen készülünk. Megbeszéljük a dolgokat és minden rendben lesz. Mikor visszaérek a házba, a küszöböm áthaladva hallom, ahogy Harry telefonál. Odasettenkedek, ám úgy tűnik ezt a műfajt nem nekem találták ki, mivelhogy a srác kiszúr.

- Várj… Kihangosítalak, hogy Lucy is halljon. – nyom valamit a telefonján, ami egyébként hatalmas és eszembe sem fér, hogyan nem ejti ki tenyerei közül. Végül is a Kézfejei sem aprók, kifejezetten hatalmasak, ám a készülék túltesz rajtuk. Felém int, kétszer kérnie sem kell, rögvest ott termek mellette.

- Szia, pici lány! – ez Louis! Boldogan nézek Harry-re és adok választ a vonal másik felén várakozó fiatalembernek.

- Harry tegnap este elmesélte mi történt. Mindent tudok, remélem jól vagy! Csak, hogy tudd! Én biztosan jobban vigyáztam volna rád.

- Igen Louis, te messze földön arról vagy híres, hogy mekkora empátiát mutatsz az emberek felé. – forgatja meg Harry a szemeit.

- Köszi Lou! Ohh… és a csokrot is! Nagyon gyönyörű. – még váltunk pár szót, majd a lelkünkre köti, hogy amint haza értünk, és le tudtuk az összes gondunkat meg kell látogatnunk, vagy a nem mi tesszük, ő jön, bár azt nem fogjuk megköszönni magunknak.  Bő fél órát beszélgettünk és ugyan Lou nem szerette volna bontani a vonalat, mégis megtettük, mert még vár ránk a munka. Ebben a harminc percben nagyon rendes volt, akár eddig is. A beszélgetés alatt folyton csak a kék szemeit láttam magam előtt. Megrázva a fejemet kergetem el a gondolataimat, inkább a pakolásra szeretnék koncentrálni. Minél előbb el szeretnék indulni, annyi minden látnivaló van! Tudom, nem lesz mindenre időnk, én a legnevezetesebb dolgokra szeretnék koncentrálni. Harry biztosan tisztában van vele hova érdemes ellátogatni. Belegondolva olyan sokáig tartott kipakolni, és ezen felül már sajna egy óra is elmúlt. Félek nem sok idő fog jutni a túrára. A fürdőszobában tevékenykedek, elképesztő mennyi felesleges holmi van itt, an meg persze az is, hogy ezt pont nő létemre mondom. Harry nem bízta a véletlenre, öt egyforma tusfürdőt hozott magával. Meg kell hagyni, tényleg jó illata van. Összesen hat neszesszerrel a kezemben tartok a jármű felé. Esetlenül ejtem őket le, azonban jó a rosszban, hogy egyenesen a csomagtartóban landoltak. Szépen elrendezem őket, spórolunk a hellyel. Harry is felbukkan mellettem egy méretes sporttáskával, meg egy bőrönddel. Visszafordul és bezárja az ajtót.

- Indulhatunk. A kirándulás után rögtön indulunk vissza, rendben? – persze, hogy rendben. Amint gázt ad, és elhagyjuk a ház területét izgatottan kezdek dobolni lábaimmal. A Göndör észreveszi, ezen csak mosolyog. Nevetve megrázza a fejét, ezzel azt sugallva: lehetetlen vagyok. Tudom. Elég sokat utaztunk, megkönnyebbülve szállok ki az autóból. Végtagjaimat kinyújtóztatom, ám ezzel nem foglalatoskodok sokat, rögtön körbe nézek. Idefele jövet átmentünk a Brooklyn hídon, s még innen is látni.

- Mit szólsz, menjünk olyannal? – mutat Harry egy biciklis taxira. Szemöldökön egész felszalad, álmomban sem mertem volna elképzelni egy ilyet. Jó szórakozásnak ígérkezik, miért is ne? Szó nélkül galoppozok a sárga kis tákolmányig, míg Harry csak zsebre tett kézzel lépked.

- Harry siess már! Itt fogok megöregedni! – kiabálok neki, immár a kényelmes bőrülésen helyet foglalva. Figyelembe sem veszi, amit előbb mondtam, szimplán elengedte a füle mellett. Sunyi mosoly ékeskedik ajkain, direkt kínoz. Megállj Styles! Kifejezetten megjátssza, hogy megerőltető volt neki felmásznia. Játékosan bököm oldalba, mire ő vissza csikiz.

- A Szabadság-szoborhoz legyen szíves. – hirtelen indulunk meg, a váratlan fordulat miatt meg kell kapaszkodnom Harry-ben.

- Előbb letolsz, most meg a bicepszem nagyságát méregeted? Nők… - szavam eláll! Mindig ki tud találni valami hiú dolgot. Hárítottam volna, de úgy érzem, most hagyom, kell neki, had tündököljön az egójában és nem csapom le a magas labdát. Kellemes idő van, a rettenetesen jó érzés, ahogy megcsap a hideg szellő. Remek időhöz, remek társaság. Harry elképesztően sok dolgot elárul a szabadság szoborról, minthogy 1884-ben készült el, és a sólyát, ami 204 tonna. Elámulok, mikor megérkezünk, egészen jól látni.

- Nézd csak a koronáját! A hét ága, a hét kontinenst jelképezi. A lába alatti láncok pedig a szabadságot. A fáklyával együtt a szobor 93 méter. – a csodálkozástól egy szó sem jön ki a torkomon. A szobor varázs egyszerűen magával ragad. Mennyi erőfeszítés lehet benne.

- Ezt mind honnan tudod? – fordulok Harry felé. Meglep, hogy ennyi információja van az emlékműről.

- Tanultam, nagyon szeretem a történelmet, szóval gyorsan átnéztem a kedvedért, hogy ne csak nézd, hanem a történetét is halld. – ma már sokadszorra hatódok meg miatta. Hihetetlen az biztos. Csak a kedvemért, pedig nekem már az is rettenetesen sokat jelent, hogy képes volt ide elutazni miattam. Csak pár perc erééig is lássam. Egyszer csak két kar közt találom magam. Harry átnyúl az oldalaimnál és telefonjával készít egy képet. Először a szoborról, utána megfordítja a kamerát és mielőtt bármi beleszólásom is lehetne a dologba, rólunk is csinál egyet.

- Tökéletes lett! – csúsztatja vissza zsebébe. Követelem, törölje ki, ennek ellenére ő adja az ártatlant, s úgy beszél, mintha a kép nem is létezne. Kifizeti a biciklist és fogunk egy rendes taxit. A következő úti célunk a Wall Street. Végig megyünk a Brodway-en és a járműből kitekintve nézem a sok gyalogost.

- Az utca összesen 600 méter. Az Állam gazdasági és pénzügyi jelképe. Itt írták alá 1792-ben Buttonwood Agreementet, ami a tőzsde alapja lett. Van erről egy nagyon jó film, meglepő módon a Wall Street farkasa a címe. Egyszer megnézzük, jó? – elképesztő mennyi mindent tud észben tartani. Pár perccel ezelőtt, a Brodway-ről is mesélt.

                                                                                         

Egy órával később találunk vissza Harry autójához. Megnéztük a Time Square-t és a Central Parkba is benéztünk. A Göndör egy múzeumot is emlegetett, ahova már nem sikerült bemennünk. Irgalmatlanul jól éreztem magamat. Kimerülten huppanok be a kocsiba és hunyom le a szemem. Ennyi látványosság egy napra pontosan elég. Ahogy elnézem Harry nem fáradt ki. Este hat óra van, elkótyavetyéltük az időt. Közben még fagyizni is megálltunk a helyi legjobb – Harry véleménye szerint – cukrászdában. Eddig nem volt szerencsém fagyit enni, így én nem bírálhatok, ám valóban ízletes volt. A kávézást sem hagyhattuk ki, oda mentünk utoljára, mivel Harry szeretett volna az ott fogyasztotton kívül beszerezni egy másikat, erősebbet az útra, hátha elálmosodik.

- Meg vagy elégedve Amerikával? – kezembe nyom egy plédet, hogy takarózzak be vele.

- Tökéletes nap volt. Leírhatatlanul hálás vagyok ezért! – apró puszit nyomok az arcára, s nem sokkal később elnyom az álom. Olyan ő nekem, mintha a testvérem lenne.  

19.fejezet - Van választásunk

Sziasztok! <3
19.fejezet, azaz már csak kettő maradt és egy epilógus! Hihetetlen! :'( Vészesen közeleg a vége... A következő rész hosszabb lesz, mint ez, valljuk be elég rövidecske lett. A következő rész vasárnap érkezik. :) Köszönöm a 62 feliratkozót, elképesztő, milyen gyorsan növekedik a számuk <3 A kommenteket és persze a támogatást :D Jó olvasást és szórakozást a részhez! <3

LUCY

Amiket a kocsiban végig kellett hallgatnom Harry szájából a szívemig hatoltak. Az érzés olyan, mintha kést szúrtak volna a szívemben, s még mindig benne tartanák. Nem hiszem el! Hogyan képes mindent letagadni? Halál biztos vagyok abban, ami történt, nem csak egy álom volt! Sietősen szállok ki az autóból, egy percnél sem vagyok hajlandó többet Harry-vel egy légtérben lenni. Igen, ilyen mértékben megsértett. A tagadása már csak hab a tortán volt. Megbíztam benne, azt állította mind ez idáig, hogy nem vagyok a terhére. Pedig én éreztem. Végig tudtam. Na, jó. Ez az érzés csak akkor tört rám, mikor ápolgatnia kellett. Ameddig vele voltam egészségesen eszembe sem jutott egyetlen röpke pillanatra sem. Boldog voltam. A kocsiban tartogatott könnyeimet most útjukra engedem. Ahogy beérek a nappaliba neszt hallok a sarok felől. Tekintetem egyből oda kapom, de amit ott látok vérfagyasztó. Ijedtemben szívemhez kapok, s egy sikkantás is kicsúszik ajkaim közül. Két zöld szempár, megszólalásig olyanok akár csak Harry-éi. Ilyen gyorsan beért volna? Hátam mögött sürgős lépteket hallok, majd felbukkan Harry. Nem állhat mind a két oldalamon ő. Nyilvánvaló melyiken tartózkodik a Göndör, viszont akkor ki a másik személy? Lefagyok, látom Harry is kiszúrta az ide nem tartozó illetőt.

- Mit keresel itt? – éles és dühtől izzó baritonja tölti meg az egész lakást. Az idegen nem szól egyetlen szót sem, tovább kémlel minket a sötétségben. A félelem mondhatni már a csontjaimat marja. Vajon értem jött? Egyenesen Harry védelmező karjaiba futok. Ő a nem régiben történt vitánk ellenére, úgy szorít magához, mintha meg sem ejtettük volna. Ismét rászól a rejtőzködő személyre, viszont ő tovább hallgat. Érzem, nem amiatt potyognak könnyeim, hogy összekaptunk Harry-vel. Most már rég nem. Hanem a halálos félelemtől. Egész testem remeg, amit gondolom az engem tartó fiú is érez, hiszen körkörös mozdulatokkal a hátamon próbál nyugtatni. Megsimítja a hajamat, majd fogása gyengül. Tudom, itt az ideje, hogy elengedjem, mert lépni akar. Akaratomat nehéz meggyőznöm karjaim ellazításához, de valahogyan végbe viszem. A Göndör magabiztosan és kíméletet nem ismerve sétál a sötétbe, egyenesen a betörő mellé. Látom, hogy megragadja, a furcsa az egészben, hogy az ismeretlen próbálkozást sem tesz a meneküléssel. A fiú egyenesen a beszűrődő holdfénybe vezeti az idegent. Amint meglátom, térdeim feladják a szolgálatot, az ájulás szélén vagyok.  Kétszer is megdörzsölöm szemeimet, hátha csak a fáradtság vetít le elém képzelgéseket. Azonban tévednem kell, mikor elvezem a kezeimet még mindig ugyan az tárul a szemeim elé. Két ijesztően egyforma fiú. Harry ugyan úgy, mint én, kővé van dermedve. Hogyan lehetséges ez? Két Harry… A kérdés, hogy melyik lehet az igazi, fel sem merül bennem, hisz’ az egyik meg sem szólal, viselkedése egyezik egy élőholtéval. Harry tovább kiabál a betolakodóval, azonban ebből semmit sem értek, csakis a mély hangját érzékelem. Hirtelen sokallok be, összeszedem a maradék energiámat és a szobámig szaladok. itt bújok meg a kint lévő bajoktól. Mi lesz a betörővel? Hatalmasat csapódik valamelyik ajtó, s nem sokkal később az autó motorja is felbúg. Elviszi? Azt hiszem, ez lenne a legcélravezetőbb. Amilyen hirtelen indult be a jármű, olyan sebességgel áll is le. Más terve lenne? Az ajtó ismét találkozik a keretével, most ugyan kisebb morajt keltve. Nem messze tőlem, valaki idegesen járkál.

- Evan mi a rossz seb történt? Itt van a hasonmásom! – telefonál. Én sejtem mi ez az egész. Pár perc csend után ismét megszólal.

- Hát ez remek! Hogy engedhetted ezt meg? Legyen, holnap visszaszólok hogyan döntöttünk. – léptek közelednek hozzám, nem lepődök meg, amikor Harry kukucskál be hozzám. Sóhajtva kuporodik le mellém a földre. Ő is átkarolja térdeit.

- Beszéltem Evan-el. Elmondta mi folyik itt. A másik lény egy hologram volt. Az enyém. A kutató csoport azért küldte ide, hogy összeugrasszon minket és minden komolyabb erőfeszítés nélkül, minél hamarabb kapjanak vissza téged. Csak a mi szerencsénkre, és az ő sajnálatukra a nagy zűr-zavarban elfelejtették, ha beprogramozzák valamilyen küldetésre, vissza is kell parancsolni, mert különben cél tudatlan lesz és csak állni fog, ahogy láthattuk. – én pedig voltam olyan naiv és hittem ennek az olcsó trükknek. Feltételeznem lett volna szabad ilyet Harry-ről. Soha nem viselkedett így velem.

- Szégyellem magam. Sajnálom nem szabadott volna bedőlnöm, hiszen te mind végig jó voltál hozzám. – bólint és átkarolja a vállam, ezzel arra ösztönöz, hogy neki dőljek. Szégyenlősen mosolyodok el a meghitt pillanaton.

- Figyelj, van itt még valami. Muszáj elmondanom, megérdemled, hogy összeálljon a kép. Emlékszel, mikor kiszabadítottunk Louis-val én lemaradtam és csak késő este értem haza? – bólintok és egész testemmel felé fordulok – Az este beszéltem Evan-el. Hagyott futni, mégpedig azért, mert nem csak te, de én is veszélyben vagyok. Ugyan annyira vagyok az ő tulajdonukban, mint te. Úgy nevezett utazó vagyok. Hatvanhárom évvel ez előttről kerültem ide. Akkoriban ez volt a kutatók álmainak netovábbja. Az időutazás. Elvileg én magam jelentkeztem erre a feladatra, a tesztutazásra és lásd sikerült. Persze először nem hittem neki, azután mindenféle papírokat és feljegyzéseket készített rólam. Kiderült, hogy emlékeket ültettek a fejembe, hogy úgy élhessek itt, mintha nem is lennék utazó. – látom rajta, megviseli ez az egész ügy. Kegyetlenség, hogy nem ismerheti meg a családját.

- Nagyon sajnálom. – nyomok egy együtt érző puszit arcának jobb felére.

- Van választásunk. Nem tudom te hogy vagy vele, de én nem szeretnék tovább így élni. A mondó vagyok, hogy menjünk vissza. Átadjuk a hologramom és lesz, ami lesz. Úgy sem adnák fel. Olyan dolgok vannak a kezükben, amivel tönkretehetnek. Mit szólsz? Visszamegyünk? – jól mondja, ahogy mindig. Erőt kell gyűjtenünk és harcolni azért, amink van. Egy sokkal jobb és nyugodtam életért. Nem félek, a jók mindig győznek. Tudom, nem harcba megyünk, mégis olyan. Megfogom Harry kezét, s ő tudja, mit akarok.

- Akkor holnap után indulunk is. Ki kell pihennünk magunkat, nyugodtan aludj. A másik Harry-t bezártam az egyik szobába, onnan nem megy messze. Holnap csomagolunk. Aludj jól! – ad egy kis jó éjt puszit homlokomra. Azt hiszem ennyire közel még sosem álltunk egymáshoz.

- Rendben, jó éjt! – laposakat pislogva nézek az órámra, hajnali negyed négy van. Egy csomó idő elment. Vánszorogva lépegetek el ágyamig, ahol végre magamra húzom a takarót és alszok egy kiadósat. Remélem minden rendben lesz. Találni fogunk egy utat, az arany középutat és mind két félnek jó lesz. 

18.fejezet - Zavarodottság

Sziasztok! <3

Meghoztam az új részt, ezen kívül már csak 3 rész lesz és epilógus, ami nem lesz egy teljes rész hosszú, nekem a maradékból már csak egy és felet kell megírnom! :( Hihetetlen milyen gyorsan véget ér... Nagyon-nagyon köszönöm a 60 feliratkozót, nem rég csak 57 volt!! <3 <3 Elképesztő!! A kommenteket is hálásan köszönöm :) Jó szórakozást és olvasást a részhez! :D A következő csütörtökön jön :)

HARRY

  Csak a késői órákban jut eszembe, hogy még el kell intéznem valamit. Lucy már rég felment, úgy tűnik ő nem nagy kedvelője az ilyen témájú filmeknek. Mielőtt elhagynám a lakást, felmegyek hozzá, meg szeretnék bizonyosodni róla, hogy rendben van. Óvatosan nyitok be, a zárt ablakoknak és ajtónak köszönhetően melegebb van itt, mint akárhol a lakásban. Gondolom direkt hagyta így. Egyenletesen szuszog, száján aprócska mosoly fedezhető fel. Furcsa, ám ő olyan nekem, mintha a húgom lenne. Elképzelésem sincs mivel nőtte bele magát ennyire a szívembe. Kocsi kulcsaimat szorongatva lépek ki a házból, utam egyenesen a huszonnégy órán kis boltba vezet. Rájöttem semmi tisztító szerünk nincsen otthon és pár órával ezelőtt, amikor itt jártam Lucy-nek betétért kiment a fejemből. Lehetséges, hogy az eladó furcsa grimaszától, melyet akkor mutatott, mikor a szalagra helyeztem a nagy kiszerelésű női kelléket. 

  Sosem fogom megérteni, ilyenkor mi váltja ki az emberekből az efféle reakciót? Könnyen megeshet, hogy a barátnőmnek veszem, azonban az egyértelmű, hogy nem saját célokra szánom. Vagy talán a hosszú hajam miatt zavarodott meg? Louis többször is említette kissé megtévesztő vagyok és voltak olyan pillanatok, mikor távolról összekevert egy nővel. Lemondóan és mosolyogva rázom meg a fejem, minek következtében az említett fürtijeim előre hullnak.  Mondhat bárki bármit, nekem a szívemhez nőttek, senki véleményére nem szabadulnék tőlük. El kellene kezdenem beszerezni a listámon szereplő dolgokat, ha nem szeretnék éjfél után hazaérni.

  Én magam is meglepődtem, amikor össze tudtam írni ezt az épkézláb listát a tisztítószerekről. Önmagam értelemszeren nem hazudtoltam meg, a papíron csak a szobanevek szerepeltek, így tudtam, hogy például az illemhely címszó alatt WC tisztító kell. Mindenből többet tartalékolok el, így bízok benne, nem kell olyan gyakran ide látogatnom. Unottan és éppenséggel fáradtan tolom magam előtt a bevásárlókocsit sorról-sorra. A ropogtatni valóknál lelassítok és ugyan nem emiatt jöttem, mégis itt töltöm el a legtöbb időt. Imádom a kekszféléket, a sósat hanyagolom inkább. Onnantól már nehézkesen sikerül eltolnom a kasszákig a kosarat, hiszen jelentősen növekedett a tartalma. Midig is hadi lábon álltam ezekkel a tolós kocsikkal, a kanyarban folyton-folyvást meg gyűlik velük a bajom.  Lajhár módjára állítom csatarendbe a kiválasztott dolgokat a szalagra. Későre jár már, meg is jegyeztem magamnak, az autóba ülés pillanatakor, hogy holnapra kellene halasztani a bevásárló túrát. Nem fér az agyamba, az itt dolgozó emberek hogyan bírják? Rendben, hogy váltják egymást, azonban nem lehet könnyű. Magamat ismerve nekem ez biztosan nem menne. Én és az alvás elválaszthatatlanok vagyunk. Volt már pár húzós estém a stúdióban, viszont ezek néhány liter kávéval elviselhetők voltak. Talán hiányoznak is. Úgy ott hagytam csapot-papot, esélyem sem nyílt ebben a terjedelmes kavalkádban értesíteni a menedzserem. Szégyellem, reménykedek Evan-ön keresztül John-hoz is eljutott az információ.

 - Esetleg van kuponja? – zökkent ki egy mély, ámbár női hang. Csendesen jelzek nemet.

 - Akkor ezek itt 74,18 dollár lesz. – kártyával fizetek, annak ellenére, hogy azt akarom, ne találjanak ránk. Azonban nem egy gyilkos vagyok, aki az FBI vagy a rendőrök ellen bujkál. Aztán eszembe jut beszélgetésünk Evan-nel a parkban. Engem is pontosan annyira akarnak, mint Lucy-t. Én is hozzájuk tartozom. Leállítom magam, a vezetés elég rizikós lenne, ha ezen rágódnék végig. Sóhajtva és a hűséges ágyamra gondolva adok gyújtást és vetem magam bele a negyed órás útnak. Egyesek szerint a fáradt vezetés sokkalta veszélyesebb, mint az ittas. Ők biztosan nem vezettek még mind a két állapotban. Erősen hunyorogva figyelem az utat, teljesen olyan, mintha Lucy integetne nekem az út széléről. Úgy tűnik, vissza kell szívnom, amit előbb mondtam, mind két helyzetben nehéz a vezetés. Minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább tűnik valóságosnak. Sok idő kell, amire a csökött agyam felfogja, tényleg a lány ugrál kint. 

 Összezavarodva nyomom lábamat a gázpedálra. Ő rögtön helyet foglal, azonban nem néz rám. Látom, kicsit hezitál. Vajon miért jött el otthonról? Szólásra nyitom ajkaimat, viszont mire lehetőséget kapnék megszólalni, rám kapja tekintetét. Ijedtség ül ki kipirult arcára, és kilöki az ajtót. A jármű már egészen lassan mozog, csakhogy a lányt ez nem zavarja. Lábával elrugaszkodik a padlótól és kiugrik. Mi ütött belé? Tőlem ijedt volna meg? Fél, hogy leszidom, amiért eljött otthonról? Ledermedve meresztem még egy darabig a fenekem, utána kapcsolok és utána szaladok. Az út melletti erdőbe menekül, ha beér oda, nagy az esélye, hogy nem találom meg. Hosszú lábaimmal előnyben vagyok az ő rövidei ellne. Most először örülök a nagy termetemnek, mondjuk a csajoknál sem hátrány.

 - Lucy! Várj meg! – ordítom utána. Visszafordul felém, ennek az lett az eredmény, hogy szegénykém a földön végezte. Megelőzöm a tovább menekülése veszélyét, gyorsabb tempóra kapcsolok, és a segítségére sietek.

 - Minden rendben van? Nem fáj semmid, ugye? – tekintettel az esetleges sebekre óvatosan az alkarjánál fogva segítek neki talpra állni. 

 - N-nem. – hazudik. Biztos vagyok benne, holnapra méretes zöld foltok fogják ékesíteni a bőrét szerte-széjjel, hisz’ elég rendesen elesett, sőt csúszott is pár métert a füvön. Lábai rozogák, térdei nem bírják ki jelenleg a testsúlyát. Menyasszony stílusban viszem vissza a kocsiig. Feje búbjára vigyázva teszem vissza az anyós ülésre. Hatalmas felelőtlenség volt itt hagyni a kulccsal együtt, bár erre fele, főleg ilyenkor a kutya sem jár. Megkerülöm a terepjárómat, s újra gyújtást adok.

 - Most miért v… vagy ilyen ked… kedves?

 - Mire célzol? – szemöldökömet ráncolva teszem fel a kérdést. Eddig nem lettem volna az? Lehetséges, hogy nem úgy bántam vele, mint ahogy azt a helyzet megkövetelte volna? Hisz’ egyszer sem kérdeztem rá hogyan érzi magát, vagy, hogy ő mit szeretne. Túlságosan is el lettem volna vakítva a saját gondolataimmal?

 - Hát… a házban. Rám ki… kiabáltál, hogy sokkal jobb lenne… ha, elhúznám a csí… csíkot. – mostanra végképp nem értem miket fecseg itt össze nekem. Ilyet soha nem mondtam. A sírástól motyogott kicsit és szipog is, de biztos vagyok benne, hogy azt mondta, amit hallottam.

 - Lucy sajnálom, de nem értem, miről beszélsz? Mikor történt ez? – ő azt nem érti, én miről fecsegek. Meglehet, hogy csak álmodta.

 - Hát öt perce… Éppen lementem gyógyszerért és zajos voltam. Te erre begurultál és elküldtél. Nem is emlékszel? – úgy néz rám, mint aki az utolsó csepp hitét is elvesztette az emberekben.

 - Őszintén nekem semmi ilyen nem rémlik. Nem eshetett meg, hogy az egészet csak álmodtad? – feszengve szorítom a kormányt, ujjperceim szinte teljesen fehérek. Hitetlenkedve néz rám, szemében látom, hatalmasat csalódik bennem, csak sajnos a semmi miatt.

 - Harry tudom mi a valóság és mi nem. – nem kiabál, azonban hangjában érzem az élt, ez felér egy késsel a szívemben. Az út többi része kínos csendben telik. Félek, a félreértésünk után nem szándékozik többé velem maradni. Amennyiben menni óhajt, nem állom útját, csak egy kérésem lenne hozzá, mégpedig az, hogy aludjon erre egyet és később tisztázódik minden. A kaput bezárom, Lucy azonnal a házba rohan. A küszöböt lépem át, mikor a leányzó éles sikolya tölti meg a hallójárataimat. A hang irányát követve jutok el a nappaliig, ahol a sötétbe burkolózva rejtőzik valaki. Tisztán látni, ahogyan a fény viszonyoknak köszönhetően világít zöld szeme, azonban arcát nem látni.

17.fejezet - Kínos igazság

Sziasztok drágáim!:)
Gyorsan közeledünk a blog végéhez... Nem tudom hány rész lesz még, nem szoktam tervezni csak arra törekszem, hogy kerek, befejezett sztori legyen. El kell mondanom, hogy ez lesz az első blog, amit befejezek! Csak is nektek köszönhetem <3 Nagyon hálás vagyok az 57 feliratkozóért meg persze a kommentekért!! Elképesztő! :') Jó olvasást és szórakozást a részhez! :D

  Bátorságom nincs szólni Harry-nek, rettenetesen kínosnak találom az egész szituációt, még így is, hogy nem tudom, mi történik. Kerülgetem az elkerülhetetlent, pedig magamnak könnyíteném meg a dolgot. Csakhogy a nyitottságom a padlót súrolja. Mindenek előtt, inkább veszek egy zuhanyt, viszont akkor át kell lopóznom a szobámba ruháért. Nagyon remélem Harry nem ott vár rám, vagy esetleg az ajtó előtt. Attól is tartók, hogy a saját birodalmában tartózkodik a nyitott ajtónál. Piszkos fehér neműmet undorral az arcomon erőltetem vissza magamra, s ugyanezt megtettem a nadrágommal is. A kezem már a kilincs markolatát szorongatja, mikor kopognak.

  - Lucy, ha nem engedsz be, bemegyek magamtól! – Harry mérges hangja csapja meg a füleimet. Még sosem hallottam ilyennek. Teljesen komolyan gondolja, érzem, már nem menekülhetek. Megadóan tárom ki az ajtót, természetesen olyan lassúsággal, amennyire csak képes vagyok. Aggódó tekintettel vizslat, s lép beljebb egészen elém.

  - Elárulnád mi történet? – tárja szét számon kérően izmos karjait. Fejemet leszögezem, majd keményen a padlót fixírozom. Most azonban nem tűri a hallgatásom, államhoz nyúl és gyengéden tereli tekintetem rá. Kicsit oldalra billenti fejét, várva a válaszomra. Teljesen lángba borulva és kiutat várva hallgatok még pár másodpercig.

  - Hát… Tudod… Vérzek. – próbálom a lehető legegyszerűbben megfogalmazni a problémámat. Nem bírok a szemeibe nézni, nem is teszem. Helyette a lábfejünket bámulom.

  - Hol? – kapkodva néz rajtam végig és ráadásul körbe is forgat. Nem találja a vérzés helyét, ezek szerint a nadrágomon lévő folt, nem is olyan feltűnő. Végez a kémlelésemmel és szemöldökét felhúzva néz rám. Majd’ elsüllyedek a kompromittáló helyzettől és még ki is kell mondanom hol, van a baj forrása? Pirulva és könyörgően pillantok rá.

  - Ha nem mondod el, nem tudok segíteni. – hatalmasat sóhajtok és felkészülök a megsemmisülésre.

  - Ott… Lent. – motyogom, mire ő lekapja a tekintetét a lábfejünkre. Először nem érti, viszont kis idő elteltével rá jön a dologra. Tisztán látom a szemeiben a megvilágosodás szikráit. Arcáról a meglepődöttség és öröm is tükröződik vissza. Szája „O” alakot formál, s szerintem nem tudja mit is kellene mondania.

  - Oh… Figyelj, ezzel az egésszel nincsen semmi baj. Ezt a folyamatot hívják menstruációnak, az egész azért van, ho… - itt félbeszakítom egy kézfeltétellel. Ahogy kimondta a kulcsszót minden beugrott róla. Bólintok, tudtára akarom adni miért is hallgatattam el. Úgy tűnik, megérti. Kedvesen felajánlja, hogy elmegy nekem a szükséges kellékekért. Hálásan fogadom el, addig is javasol egy zuhanyt. Amint hallom a bejárati ajtó zörejét vetkőzni kezdek és beállok a tus alá. Hihetetlen jó érzés átmosni magamat az elmúlt pár nap után. Itt végre úgy érzem, semmi gond sem érhet. Itt nem kaphatnak el újra és vihetnek vissza a laborba.
  Legalább is nagyon reménykedem ebben. Fellélegezhetek, Harry-vel az oldalamon biztonságos napokat élhetek. Nem áztatom magamat sokáig, bő öt perc elég. Gőz kíséretében lépek ki a kabinból és nyúlok a törölközőért. Nem szeretném véres foltokkal elcsúfítani az amúgy hófehér vízszívó tárgyat, így furfangosan törlőkendővel intézem el a hadi területet. A puha anyagot magam köré csavarva indulok el a szobámba, másik ruhadarabokért.

  Kényelmetlenül érezem magam, miközben Harry-re várok. Mindent meg teszek, hogy a most rajtam lévő ruhák ne legyenek piszkosak. Ideges vagyok és éhes is. Rájövök, a Göndör csinált nekem reggelit, ha van egy kis szerencsém talán még mindig ott áll az éjjeli szekrényemen. Szinte futva közeledek a célomhoz. Felcsillanó szemekkel nyugtázom, hogy az étel rám vár. Mint, aki egy hete nem látott kaját csapok le rá. Mondjuk, ki tudja mi is volt velem. Csak annyit tudtam leszűrni Harry viselkedéséből, hogy rosszul lettem. Nem vagyok az a típus, aki a bolhából is elefántot csinál, de könnyedén megeshet, hogy napokig nem voltam magamnál. Mikor hazatér a fürtös alaposan kikérdezem. Egyáltalán nem kell sokat várnom rá, a gondolataimban emlegetett szamár visszatért.

  - Lucy, megjöttem! – sietve lépdelek elé, és veszem át a nekem vett csomagot.

  - Tudod hogy kell? – bólintva jeleztem és újra a fürdőbe mentem. Szomorúan állapítom meg: a jelenleg rajtam lévő bugyi is elesett a csatában. Ismét járok egy kerülőt a mosdó és a szobám között, egy másik alsónemű miatt.

  Immár elrendezve baktatok a nappaliig, ugyanis Harry kitalálta, hogy filmezzünk egyet.  Itt van a remek alkalom a beszélgetésre. Ő már befészkelte magát a kanapé sarkába egy hatalmas pléd kíséretében. A látványra elmosolyodom, néha olyan tud lenni, mint egy kisfiú. Jó kedvűen foglalok el tőle nem messze egy helyet. Ő automatikusan indítja el a filmet. Nem igazán veszem figyelembe az előttem játszódó képsorok mozgását, sokkal inkább leköt az, hogyan hozzam fel a témát. Úgy döntök nem célozgatásokkal akarom rávezetni szándékomra, egyszerűbb, ha rögvest, egyenesen rákérdezek.

  - Harry, eddig nem mondtad mi volt velem. Amikor felébredtem erre nem került sor, csak a hogylétemet kérdezted. Szeretném megtudni mi is történt. – már szinte szó szerint böködte az oldalam a kíváncsiság. A filmet kizárva fordul felém és gondolja át a történteket.

  - Szóval, reggel hangos zajra ébredtem, ami a szobád felől jött, így átmentem, s mire odaértem te már ájultan hevertél a földön. Rettenetesen megijedtem és maradéktalanul a korházba szerettelek volna vinni, de eszembe jutott: ott nem segíthetnek rajtad. Inkább felhívtam Evan-t, aki ugyan nem fogadta a hívásom elsőre és közben a csokrod is megjött – egy nagy mosoly kúszik az ajkaimra, nem tudom visszatartani az édes gesztus hallatára – azután végre sikerült beszélnem Evan-nel. Ő elmagyarázta, hogy nálad valami elvi hiba van a kódodban, amit nem lehet kijavítani. Úgymond hétről-hétre le fogsz merülni, de ez a sokkolóval korrigálható kis ideig. – sok, talán túl sok információ ez nekem, nem bírom lebirkózni őket. Erősen kell koncentrálnom, amennyiben nem akarok előadni egy hiszti rohamot. Erőfeszítésemnek a hangos film vet véget, egészen konkrétan két szó üti meg a fülem. Térdelj… Vetkőzz.
  Ennél a pontnál tekintek fel, kíváncsi lettem Harry milyen felvételt nézet velem. Mint kiderül az asztalra halyított CD tokról ez egy thriller. Késő este fele járunk, s az igazat megvallva engem nem köt le túlzottan a film. Ahogy látom a mellettem gubbasztó fiú helyettem is élvezi a látottakat, így minden rossz érzés nélkül merészkedek fel a szobámba. Lámpát nem kapcsolok, a nélkül is elbotorkálok az ágyig. Elalvásom előtt vetek egy pillantást gyönyörű rózsáimra, minek hatására széles mosoly terül el arcomon. Nem bírom elégszer elmondani magamnak mennyire is kedves ez Louis-tól.

  Hajnali kettő környékén kő kemény hasfájásra ébredek, s ahogy érzem teljesen átizzadtam a lepedőt. Először azt húzom át, a szekrényben találok egy másikat. Utána ügyelve a halkságra, lábujjhegyen, a sötétben tapogatózva érek be a konyhába. Ott a lámpát felkapcsolom és a gyógyszeres doboz után kutakodva nézem át a szekrényeket. Öt perc után találom csak meg, magától értetődően a legfelső polcon. Széket húzok alá, ezzel már is megszegve a csendre tett ígéretem magamnak.
  Még a bútor segítségével is nehezen érem el a kis dobozkát, ám nem adom fel, kell nekem a fájdalomcsillapító. Makacsságomnak is szép eredménye lett, az egész hatalmas puffanással érte el a padlót. Biztosan felébresztettem Harry-t. Sóhajtva állok neki összeszedni a kiborult dolgokat. Sejtésem beigazolódott, hallom, Harry dübörgő lépteit.

  - Mit csinálsz már megint? – nem csak tekintete, de hangja is dühös. Teste remeg, az álmosság minden jele eltűnt a szemeiből.

  - He? Neked csak a bajcsinálás megy?! – nem értem mire ez a nagy kirohanása. Tudom én, hogy elűztem az álmát, azonban eddig nem volt balszerencsém ehhez az oldalához. Könnyek mardossák a szemeimet, orrüregeimet is elönti a takony.

  - Nem veszed észre, hogy veled csak a baj van? Eszembe sem jut miért is hoztalak el, amikor semmi, de semmi közünk egymáshoz! Már azt is megbántam, hogy kihoztalak a laborból, sőt! Azt is, hogy egyáltalán rád néztem az utcán. Azt hiszed nem lett volna jobb dolgom, mint téged pátyolgatni?! Komolyan mondom, jobban teszed, ha most azonnal visszahúzod a csíkot oda, ahonnan jöttél! Egyenesen a kutatóközpontba! – torka szakadtából üvölt, még a falak is beleremegnek. Annyira félek ettől a Harry-től, hogy valóban megfogadom a tanácsát, és kirohanok az ajtón. Persze a semmibe az éjszakában.
  Az utat követve futok, amíg csak bírom, s lábaim nem parancsolnak megállásra. Szemeimbe élesen szúr bele a fényszóró kellemetlen fénye. Ugrálni, s integetni kezdek. Szerencsémre a sofőr megáll. Féle ugyan, de mégis egy cseppnyi magabiztossággal huppanok be mellé.

16.fejezet - Vér

Sziasztok! Mostanában úgy tűnik kiszámíthatatlan vagyok a részeket illetően, mert a beígért napot, mindig elcsúsztatom egy nappal, így most nem ígérek semmit. Rettenetesen meglep az 54 feliratkozó!!! <3 Annyira csodálatos érzés :D Köszönöm! A kommentekre az előző fejezetre most kezdek válaszolni. Igaz, ez a rész rövid lett, de Lucy életében fordulópont :D Jó szórakozást a részhez, jó olvasást!:)

LUCY 

  Eget rengető fejfájásra ébredek. Amint kinyitom a szemeimet Harry aggódó tekintetével találkozom.  Óvatosan ülök fel, ebben a Göndör is segít a hátam alátámasztásával. Veszek pár mély lélegzetet, olyan érzés mintha a halálból hoztak volna vissza.

  - Minden rendben? – zöld íriszei árulkodóak, teljesen ki van merülve. Bólintok egyet, mire még élesebben kezd hasogatni a fejem, lehetséges nem ez volt a megfelelő módja az igen kifejezésének. Tenyeremet rásimítom a fájó pontra, s felszisszenek.

  - Rosszul vagy? Azonnal hozok neked fájdalom csillapítót. – Hátra fordulok törzsemmel és a párnákat neki döntöm az ágy támlájának, s rádőlök. Így a legkényelmesebb, bár a végtagjaim kicsit zsibbadtak. Nem tudom mi történt, Harry kétségbe volt esve, biztosan történt velem valami. A Göndör azt mondta siet, még sincs itt pár perc elteltével. Förtelmesen büdös vagyok, tántorogva ugyan, de elindulok fürdeni. Találomra rántom csak ki a ruhákat és vonulok át a fürdőszobába.    Lassan és óvatosan szabadítom meg magamat a pizsamámtól és állok a zuhany alá. A meleg víz felfrissíti a testem, pontosan ez az, amire szükségem van. Jól eső sóhaj hagyja el a számat. Miután testemet lemostam tusfürdővel a hajam következik. A sampon után balzsamot is használok, kész szénakazal a hajam. Mondhatni új emberként jövök ki a fürdőből törölközővel a fejemen. Befordulok a szobám ajtaján és csak akkor tűnik fel egy hatalmas csokor rózsa. Széles mosolyra húzódnak ajkaim, s jobban megnézem a virágokat. Harry hozta volna?

  - Louis küldte. Pontosan száz darab, hidd el megszámoltam. – rákapom a tekintetem. Nem csak gyógyszert hozott, hanem egy kész ebédet. Mosolyom egy kicsit sem lankad, sőt Louis nevét hallva még jobb kedvem lett.

  - Előbb egyél, utána beveheted a fájdalomcsillapítót. – megvárja, míg végigfekszek az ágyon, utána az ölembe helyezi a tálcát. Az illata rettenetesen finom.

  - Köszönöm.

  - Akkor én most hagylak pihenni, viszont ha bármi kell nyugodtan szólj. – az igazat megvallva nem tetszik, hogy egyedül kell lennem, ennek ellenére tudom, most muszáj a lazításra koncentrálnom. Minél előbb vissza szeretném kapni az energiámat, úgy érzem használhatatlan vagyok, pedig segítenem kéne Harry-nek. Eddig mindent ő csinált én meg még rá is teszek egy lapáttal. Mondjuk, jelenleg sem tudom mi történt velem, bízom benne, hogy a Göndör majd elárulja. Lehunyom a szemeimet, ám akármennyire is az alvásra törekszem nem megy. Kelletlenül forgolódok a puha ágyamban, és nem tetszésemnek hangot is adok. Folyamatosan nyüszítések hagyják el a számat, hihetetlenül ideges vagyok. Olyannyira, hogy kapálózni kezdek, s ennek következményeképpen le is rúgom testemről a meleget nyújtó takarót. Pont ezt kívánom most a pokol legmélyebb bugyrába. A meleget.
   Csak jobban kifeszítette azt a bizonyos cérnát, ami el is szakadt. A pokróc elvesztése meg is hozta a várva várt hideget. Harry hasonló állapotban ront be hozzám, ám neki ellazulnak arcvonásai, amint meglát. Mélységesen szégyellem az előbbi kirohanásomért, még akkor is, ha tudom nem látta. Mégis jelen van a levegőben a frusztráció, bár lehet, számára nem tűnik fel, vagy csak én képzelgek.

   - Törtét valami? – sétál közelebb hozzám, s mint nem rég tette, most is helyet foglal a lábaim mellett. Szégyenteljesen harapom be alsó ajkam és engedek utat érzelmeimnek. Sós könnyek folynak le arcomon, kicsit sem tudom kontrollálni az érzelmeim. Szipogva hajtom le fejem, próbálok hajam mögött menedéket találni. Tisztában vagyok vele, ő hogy meg lehet zavarodva. Legalább annyira, mint én. Olyan mintha felborult volna bennem minden.

 - Hé, Lucy! Rendben vagy? – óvatosan bólogatok, immár kiszámíthatóvá titulálom magam. Kedvesen öleli át vállam egyik karjával és von féloldalas ölelésbe. Homlokom mellkasára hajtom, de pár perc múlva érzem, valami nem stimmel. Valami meleg önti el alsó tájékom. Felpattanok, a váratlan és furcsa helyzettel nem bírok el. Mostanra kicsit sem érzem magamon a kimerültség jeleit, csak menekülni vágyom. Egyedül szeretnék lenni. Ösztönösen szaladok át a fürdőbe és veszem kezelésbe a dolgot.
  Lehajtom a WC tetejét, majd ránehézkedek. Kifújom magam, tenyerembe temetem az arcom. Hallom, ahogy Harry léptei dübörögnek. Gondolom ide tart, azonban magányra van szükségem elintézni, bármi is lehet a gond. Már követeli is, hogy engedjem be. Hangján tisztán hallatszódik az idegesség, fáradtság és az, hogy betelt a pohár. Elege van. Többször is megesett, hogy hangja felvette ezt a lejtést. Ilyenkor észreveszem magam és rám tör a bizonytalanság. Mi van, ha egyszer ráun a dadusgatásomra? Ellök majd, vagy szánalomból maga mellett tart?

  - Harry, kérlek, egyedül szeretnék lenni. – hatalmasat sóhajt.

  - Legalább annyit mondj, hogy jól vagy.

  - Rendben vagyok. – a kérésemnek eleget téve hagyja el a fürdő területét. Fellélegzek és visszafoglalom a helyem. Megint eláraszt az a forró érzés. Összeszorítom a lábaimat, mintha bármennyit is segítene, viszont ezzel csak azt érem el, hogy még nagyobb fájdalom tör a hasi tájékomra. Nehezen szánom rá magam, de leimádkozom magamról a nadrágom, s mikor ülnék vissza a WC tetejére, látok rajta egy apró vérvoltot, mely el van kenődve.
  Szívem ezerrel kezd verni, ha ez így folytatódik tovább, szívinfarktust kapok. Szemügyre veszem az előbb földre ejtett ruhadarabot, azon is volt egy folt. Pánikolva szabadítom meg magam a bugyimtól is, melyen ugyancsak ékeskedik a piros árnyalata. Hangos lélegzésem megtölti a teret, talán még a folyosóra is kihallatszódik. Kíváncsi vagyok honnan a folyadék. Félve hajtom le a fejem és lesek a combjaimra. Keseregve állapítom meg azt is befedi a belőlem távozó dolog. Érzem, hogy ez belőlem jött. Lábaimat apró résnyire nyitom szét, s utána undorodva csapom össze őket. Nemi szervem is olyan.
  Könnyek hagyják el a szemem, rettenetesen meg vagyok zavarodva, körmeimet is rágni kezdem. Addig folytatom, amíg csak hozzájuk férek, ám mikor beleharapok a bőrömbe, feljajdulok, és inkább befejezem. Idegesen túrok bele a hajamba és járkálni kezdek. Talán szólnom kellene Harry-nek? Nem tudom mi történik, segítséget kellene tőle kérnem, ugyanis nem vagyok benne biztos, bár, ha a sejtésem helytálló, akkor a folyadék, ami elhagyta a testem: vér. 

15.fejezet - Pánik

Sziasztok!  A beígért hétfőből péntek lett, ugyanis átnéztem a részeket és javítottam őket, plusz a fülszöveget is kiegészítettem. Nagyon sajnálom a sok késést, de ezt meg kellett csinálnom! Köszönöm a kitartásotokat! A legközelebbi rész hétfőn jön. Remélem ez a rész is tetszeni fog! Jó olvasást, vegyetek részt a közvélemény kutatáson! ^^ 

HARRY

  Reggel zajra ébredek, amit nem tudok hova tenni. Valaki csapkodja a padlót, márpedig, ha ez nem én vagyok, kizárólag csak a lány lehet. Rögtön rosszra gondolok, lehet, hogy rosszul van. A lehető leggyorsabban érek a szobába. Miért van nekem mindig igazam? Mire odaértem a leányzó a földön feküdt, és amennyire látom eszméletlen. Leguggolok hozzá és pulzust nézek. Szemeim majd’ kipattannak, egészen halovány az életjele. Pánik lesz úrrá rajtam, fogalmam sincs, mit kellene tennem. Vigyem kórházba? Nem, az nem lehetséges, hiszen ő nem is ember. Bár már volt kórházban, de most inkább Evan-höz fordulok. Tenyereimből facsarni lehetne az izzadságot. Kezeimbe veszem a lányt és felteszem az ágyára. Idegesen tárcsázom a megfelelő számot, ő többet tud tenni, mint bármelyik orvos. Gyanúsan sokáig csöng, s később ki is sípol.

  - Franc… - trágár szavak tömkelegét motyogom a levegőbe. Mihez kezdjek? Hagyjam így, míg vissza nem hív? Nyilván ezt nem engedhetem meg. Átrohanok a saját szobámba, s rohamos tempóval nyitom fel a laptopom tetejét. Butaságnak hangzik, de most rá fogok keresni, mit is kellene ilyenkor tenni. Csak találok valamit. Első próbálkozásom csak a hologram címszó, de erre csak cikkeket és képeket ad ki. Hozzáteszem az intézmény nevét is és rámegyek a honlapukra. Átfutom a kínálatot és megérzéseim szerint haladok tovább. El is jutok egy cikkhez, melyben eldicsekednek Lucy életre keltésével. Semmi hasznosat nem találtam és szegénykém még mindig nem kelt fel. Újra próbálkozok Evan-nel, azonban sikertelenül. Kár, hogy nem kaptam használati utasítást. Van még egy megoldás, de azt a lapot nem használnám ki, csak ha nagyon muszáj. Átvánszorgok a lányhoz és mellé guggolok. Ismét megnézem a pulzusát, ami még gyengébb lett, mint tíz perce volt; ha ez így folytatódik elvesztem.
  Kezem találkozik az éjjeli lámpával, ami ennek következtében apró darabokban köt ki a földön. Nem hagyom annyiban, még szét is rugdosom azokat. Irtózatosan haragszom magamra, amiért elkerülöm az egyetlen értelmes lehetőséget: felhívni a gyártó céget. Akárhogy is próbálom, az agyam nem engedi, pedig már előttem áll a számuk, csak be kellene ütni a megfelelő betűket. Ujjaim szinte kővé váltak; nem tudom őket mozgatni. Úgy látszik a saját irhám mentése fontosabb, mint Lucy élete, és pont ezért küldöm most magam a pokolba. Már készülök a telefont a padlóhoz vágni, mikor megszólal. Bolygó méretű kő zuhan le szívemről, amint meglátom Evan nevét virítani a kijelzőn.

  - Szia. Az van, hogy Lucy nincs magánál és a pulzusa is nagyon gyenge, pedig tegnap még semmi baja nem volt. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, kérlek, segíts! – hangom egészen eltorzult, mintha a sírás kerülgetne, azonban ez nem így van. A legbosszantóbb, hogy ő sem tudja mi történhetett vele. Utána néz a kódban, amivel Lucy-t élesztették fel, lehet, abban van hiba, vagy csak nem volt sikeres/hosszú távú a projekt eredménye. Az egész testem átjárja a düh, azt hittem a beszélgetés után jobb lesz egy kicsivel, viszont tévedtem. Most sokkal rosszabb. Felért egy kínzással, ahogy végig kellett hallgatnom Evan-t. Nem lehetséges, hogy Lucy-nek már nincs esélye a tovább élésre. Sohasem tudtam elfogadni, vagy végignézni, ahogy egy számomra fontos személy elhagy, esetleg örökre kisétál az életemből.
  Újra át kell élnem egy nélkülözhetetlen ember halálát? May után ez nekem nem fog menni. Leülök az ágyra, melyen ő fekszik, majd tenyereimbe temetem az arcom. A megkönnyebbülést keresve veszek egy mély levegőt, s fújom ki szépen lassan, ám a kívánt hatást nem érem el.  Próbálom kizárni a külvilágot, kicsit beletemetkezni a gondolataimba, csak éppen azt sem tudom, min is kéne gondolkoznom. Máson sem jár az eszem, csakis a halálon. Vajon van valami utána, s az arra érdemes személyek tényleg egy jobb helyre kerülnek? Buta mítosz az egész. Imádom, mikor végre megtalálom a megfelelő elfoglaltságot és valaki megzavar. Most sem történik másképpen, hiszen valaki rátenyerelt a csengőmre. Remek. Más sem hiányzott, mint egy idegen. Ráérősen csörtetek le egészen az ajtóig, s résnyire nyitom ki csak. Megkönnyebbülve tárom szélesebbre, hiszen csak egy futár álldogál a ház előtt.

  - Jó napot! – köszöntöm, majd jobban szemügyre veszem. Egy méretes rózsa csokorral egyensúlyozgat.

  - Itt lakik Lucy Morris? – bólintok, mire a kezembe nyomja a virágokat. Erős illatuk azonnal megcsapja az orrom. Mint ahogy sejtettem, valóban van súlya a csokornak, nem is kicsi. Alá firkantottam az átvételi papírt, s ajtózárás után egy vázába helyezem a rózsákat. Nem lepődök meg, amikor találok egy kis kártyát Louis nevével. Ha, tudná mi is történt vele. Biztosan vissza akarna jönni, az pedig nagy valószínűséggel az állásába kerülne. Önzés, azonban eldöntöttem, addig nem szólok amíg Evan ki nem deríti mi a baja. Unalmamban elkezdem számolgatni Louis mennyire is volt bőkezű a rózsákat illetően.
  A filmes tudásom és a nagyszerű agyamra hagyatkozva százra tippelek. Nem lenne romantikus? Mikor már az ötvenkettediknél járok, ismét zaj szűrődik le fentről. Csak is a lány lehetett. Arra számítok, hogy felkelt és beszélhetek vele erről az egészről, viszont csalódnom kell, ugyanis én bolond nyitva hagytam az ablakot, hogy kicserélődjön a levegő, s a huzat lelökött az asztalról egy kisebb szobrot. Szám szélét rágom és szlalomozgatva kerülöm ki a kezem által nemrég tönkretett lámpa darabjait és teszem vissza a helyére a dísztárgyat. A szobát sem ilyen állapotban, össze kell takarítanom ezt a szemétdombot. Lusta vagyok, ami azt jelenti, hogy nem fogom összesöpörni, vagy esetleg összeporszívózni a szilánkokat, hanem úgy ahogy van, megfogom a szőnyeget és kiviszem a kukához. Beleöntöm a szemetet, s végül a szőnyeget is a kukába száműzöm, hisz’ ezer kis szilánk lehet benne. Utálok egyedül lenni. Furcsa, azonban eddig fel sem tűnt, elvoltam magamban, mégis most úgy érzem nélkülözhetetlen Lucy jelenléte. Ez alatt a pár nap alatt oly mértékben megszoktam, hogy mellettem, vagy a közelemben van… El sem tudom hinni. Kicsit sem vall rám. Társasági embernek tartom magam, ám számomra még új az ilyen érzés, ilyen rövid idő alatt még senkit sem kedveltem meg ennyire. Itt van tőlem nem messze, mégis hiányzik. Szomorúan hajtom vissza a kuka tetejét és térek vissza a rózsákhoz.
  Ötvenkettő. Itt jártam. Térdeimen a könyökömet, a kézfejemen pedig az arcom támasztom. Unottan látok neki a virágok átpakolásának. Pár seb után és egy perccel később igazolódik be a sejtésem, Louis valóban volt olyan nyálas, hogy száz darab rózsát hozasson ide. Megfogom a vázát és az utat Lucy szobája felé veszem, elvégre az övé, legyen is nála. Gondosan lehelyezem az ágya melletti komódra, kicsit olyan hatást kelt, mintha a kórházban feküdne a halálos ágyán, ám ez félig igaz is a jelen állapota szerint. Kicsit megugrok, amikor megszólal a zsebemben a telefonom. Azonnal előhúzom és megnyomom a zöld gombot.

  - Haló?

  - Szia, Harry! Evan vagyok. Utána néztem mi is lehet a baj. Ugye azt tudod, hogy a Lucy féle lények kódokból tevődnek össze, akár csak egy blogon található menü sor. Itt bármit lehet állítani a természetét, kinézetét és a többi, ilyesfajta dolgokat. Nos, mivel ő prototípus becsúszott egy apró hiba az elmentett kódjába, szóval ez annyit tesz, hogy nem tudom kijavítani. Viszont csak megnyugtatásképp, nem vészes a helyzet. Lucy, mint említettem már hibás termék, ezért ahogy látom, időnként fel kell tölteni, különben lemerül, mint egy telefon. – akkor most dugjam töltőre?

  - Hogyan lehetne ezt megtenni?

  - A legegyszerűbb, ha sokkolóval teszel egy próbát. A legerősebb fokon, úgy egy percig érintsd hozzá, hiszen most alig van magánál. Viszont, ezt hetente tedd meg, azonban közepes fokozaton, ugyanis akkor magánál lesz és soha ne várd meg, amíg ilyen állapotba kerül. Ha, egyszer leáll a szíve azt mi sem tudjuk helyre hozni.

- Rendben, nagyon köszönöm! – már csak arra kell rájönnöm, honnan fogok én ilyen hamar beszerezni egy sokkolót. Nem messze a háztól, van egy fegyverkereskedés, talán ott kapok egyet. Felkapom a kulcsaim, s bezárom az ajtót. Sietősen pattanok be a kormány mögé és adok padlógázt.

  Olyan fél órámba telt a kiruccanás, azonban mákom volt, s el tudtam hozni az utolsó előtti darabot. Felsietek a leányzó szobájába, s szemügyre veszem a pulzusát. Elég halovány, viszont most már itt van a megoldás a kezemben. A biztonság kedvéért átfutom a leírást és azt követve csavarom a legnagyobb fokozatra, ahogy Evan is említette.
  Félve és bűntudatosan nyomom a hátának a tárgyat, amitől rögtön ívbe feszül a gerince. A stoppert még a művelet előtt elindítottam, várom mikor telik már le az a nyamvadt egy perc. Az utolsó három másodpercnél hangosan számolok vissza és kapcsolom ki a sokkolót. Visszafordítom fekvő helyzetbe, csakhogy semmit sem reagált az előző feltöltésnek szánt cselekedetemre. Kétségbeesetten fogom meg a vállait és finoman ébresztgetni kezdem. Ez a próbálkozásom is kudarcba fulladt, erre sem ad semmi életjelet. Elkéstem volna?

14.fejezet - Búcsú

Sziasztok!

Itt is van a 14.rész. Sajnos legközelebb csak 27-én fogok tudni jelentkezni, családi okok miatt. Köszönöm a kommenteket és persze a rengeteg feliratkozót!:) Mostantól kisebb fordulatot vesz a blog és innentől egy kicsit viccesebb részeket fogok hozni, meg persze megkezdődik Harry és Lucy románca <3 Nem tudom hogy vagytok vele, de én már alig várom, hogy megírhassam ezeket a részeket :D Jó olvasást!

U.i.: Szeretlek (haha jó vicc)

Vegyetek rész a közvélemény kutatásban oldalt a modulsávban!

HARRY

  Louis érdes és kissé fáradt hangjára ébredek. Ezek szerint megérkeztünk. Próbálom magam összeszedni és minél hamarabb hasznavehető állapotba tornázni. Szándékomban áll mielőtt bepakolni a házba. Imádkozom, hogy senki ne lásson meg minket, merő véletlenségből sem.  Bágyadtan ugyan, azonban nekiállok kikecmeregni az autóból. Egyből a csomagtartóhoz indulok és a lehető legtöbb csomagot erőltetem a kezeim közé. Ugyan logikusabban is csinálhatnám, de a félelem nagy úr és amikor ez hatalmába kerít, képtelenség a helyes úton cselekedni. Igen, félek. Méghozzá rettenetesen. Simán le is csukhatnának személyi tulajdonok elkobzásáért. Tudom, én mondtam, hogy az életet izgalmasan kell élni, de ez olykor pánikkal válik élvezhetőbbé. Megkérdőjelezhetetlen, ha egyszer visszatekintek erre az emlékre mosoly fog díszelegni az arcomon. Mondhatni, hogy eddig semmit sem bántam meg az életemben. Előre pillantok, látom a lányról már kedves barátom kezeskedett. Amint beérek a tárva nyitva hagyott ajtón – ez igen Louis – futok is vissza a többi holmiért. Többnyire csak ledobom őket a padlóra, ám a törékeny tárgyakra figyelek. Természetesen itt is van minden, amire szükségünk lehet – pohár, evőeszközök, stb. – csak biztosítéknak tettem el párat. Nem igazán szeretnék, majd ilyenekért kijárkálni a bolthoz. Lehetséges, hogy előre aggódom a semmin, viszont ilyen helyzetekben nyugtalan vagyok.

  - Van még valami kint? – jelenik meg Louis. Nemlegesen rázom meg a fejem, és testemmel visszafordulok a pult irányába.

  - Hálás lennék, ha segítenél elpakolni a földön lévő bőröndöket és a többit. – ásítok. Nem kell kétszer kérnem, azonnal a bőröndökkel kezd foglalatoskodni. Bőven egy napot számítok a teljes kipakolásnak, egyéb mást mára nem tervezek. A villanyról és a vízről most hallani sem akarok, folyton nehezemre esik ezeket beüzemelni. Louis elég szorgos ma, márpedig az ember nem minden nap lát ilyet, hogy a nagy Tomlinson még a nap első sugarai előtt ébren van és valami hasznos dolgot művel. Ötletem sincsen, mivel tudom ezt majd meghálálni. Bármikor számíthatok rá, ő a legjobb barátom. Vegyük például ezt az ügyet; nem tudja miért is kellett eljönnünk, mégsem kérdezősködött csak tette, amit kértem. Kimondhatom, vakon megbízik bennem, még úgy is, hogy a múltban nem voltam éppenséggel a legmegbízhatóbb haverja. A munkám lefoglalt, s mikor őrizetbe vették egy buli után – egy csaj miatt, mi másért is – engem hívott fel, csakhogy én nem mentem. Túl sok lemaradásom volt, csak úgy, mint általában lenni szokott. Amikor végre valahára készen lettem a konyhai cuccok kipakolásával nekiláthattam a saját bőröndömnek, plusz a fürdőszobai dolgoknak is. Sokat használt ingeimet könnyű szerrel hajigálom be a szekrénybe, ezeket a farmerok és a fehér, fekete felsőim követik. Most döbbenek rá valamire. A csizmáimat otthon felejtettem.
  Dühösen eresztem ki a tüdőmben bent tartott levegőt és vágom hanyatt magam. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Ez teljesen rád vall Harry Styles. Na, elég a sajnálkozásból ideje folytatnom a pakolást, amennyiben ma tényleg kész akarok vele lenni.

  - Harry. – halk, egészen simogató vékony hang üti meg füleim. Már valahol hallottam, méghozzá a kutatólaborban. Minden kétséget kizárólag ez Lucy. Olyan kis édes hangja van.

  - Tessék? – tápászkodok fel a földről, majd elé lépek. Fehér, nyári ruhát visel, barna övvel a derekán kiegészítőként. Kifejezetten gyönyörű volt, bár ő mindig csinos.

  - El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok, a kórházas incidens után úgy voltam vele, hogy soha nem bízom meg bennetek, de mostanra belátom, butaság volt ezt gondolnom. Örökre hálás leszek ezért, hiszen szinte nem is ismerjük egymást, de te mégis… - nem tudom tovább hallgatni a hálálkodását, inkább megölelem.

  - Hidd el, semmivel sem tartozol. Örülök, hogy tudtam segíteni neked, és csak hogy tudd, semmiben sem fog befolyásolni, ami vagy. – elmotyog egy köszönömöt, s visszamegy pakolni a saját szobájába. Visszagondolva, talán nem kellett volna ezt mondanom. Többször is megfordult a fejemben ez a kérdés: Ugyan úgy fogunk egymással viselkedni, vagy minden más lesz? Engem isten bizony nem zavar, de belegondolni kicsit frusztráló.

  - Haver, ugye nem lenne gond, ha én lelépnék? – milyen híres lettem. Hamarosan, majd időpontot is kell velem egyeztetni, ha ennyi ember vágyik éppen a társaságomra.

  - Már is feladtad Lucy meghódítását? – látom, nem tetszik neki, ami elhagyja a szám, ezt egy grimasszal alá is támasztja. Louis-t kikerülve veszem az irányt most a fürdőbe. Nem gondoltam, hogy ide is bejutok, de megtettem.

  - Kaptam egy munkalehetőséget. – mondatára összefut a szemöldököm. Louis Tomlinson dolgozni fog?

  - Őszintén Louis, ki az a barom, aki alkalmazna téged? – vágok hozzá egy törölközőt, miközben elkap a röhögő görcs. Louis-t dolgozni úgy kell elképzelni, mint az elefántot a porcelánboltban. Több munkahely is volt, mindenhonnan kirúgták. Vagy a lányokkal való flörtölés miatt, vagy az előbb említett törés-zúzás volt a kiváltó ok.

  - Nagyon vicces humor Harold. – akárcsak a cowboy-os filmekben összeszűkítem a szemem és mérgesen nézek a velem szemben álló poén zsákra. Neki nem esik le, hogy ideje lenne felhúzni a nyúlcipőt, megvárja, míg egy dicsőséges harci kiáltás hagyja el torkom. A kelleténél nagyobb erővel vetem rá magam, így ő elveszti az egyensúlyát és nekiesünk az ablaknak. Egészen profik vagyunk, kitörtük az üveget. Hatalmas nevetésben törünk ki, már ha ezt lehet annak nevezni. Olyan látványt nyújthatunk, mint két beszívott láma.

  - Tudod, mennyire utálom, ha valaki így hív! – játszom a sértődött kisfiút és ajkaimat lefelé biggyesztem. Lou csak végigsimít hajkoronámon – khmm inkább összekócolja – és puszit nyom homlokomra.

  - Tudom, épp ezért mondtam. – villantja meg fogsorát és elmegy. Előre is sajnálom azt a céget, amelynek dolgozni fog. Nem mondom, jól itt hagyott a betört ablakkal. Megrázom a fejem és az eredeti küldetésemre koncentrálok. Csak sajnos az egészhez nincsen kedvem. Louis miatt túlságosan is feltöltődtem energiával. Mondjuk, segíthetne is valaki, hiszen én már rég készen vagyok a konyhával és a saját ruháimmal is, akkor a többiek mit csinálnak? Térdeimre csapok, majd elhagyom a fürdőt. Útközben bekukkantok Lou szobájába, ahol a kibontatlan bőröndön kívül semmi nem változott. Hát persze, ő elmegy. Tovább megyek egészen a folyosó végén található szobáig, amiben nem csak Lucy-t, de Louis-t is megtalálom.

  - Hát, ti? – dőlök neki az ajtófélfának. Teljesen felesleges volt megkérdeznem, mivel egyértelmű, hogy a bőrönd tartalmát rakják be a szekrénybe, sokkal inkább figyelemfelhívás volt.

  - Louis felajánlotta a segítségét. – mind kettejük arcán hatalmas mosoly ékeskedik. Nyilvánvalóan élvezik a másik társaságát. Csúnyán nézek barátomra, ami után csak úgy otthagyott a fürdőben bármiféle segítség nélkül, kicsit rosszul esik, hogy idejön csapni a szelet az egyetlen női lakosunknak.

  - Ha, már ennyire benne vagy a nagylelkű korszakodban Louis, nyugodtan mehetsz és felsöpörheted a szilánkokat. – mint azt gondoltam ehhez már semmi kedve, de nagy kínlódva feltápászkodik. Nyűglődve vonszolja ki magát a helységből. Lucy mellé térdelek és átveszem Lou helyét. Velem ellentétben ő gondosan összehajtogatja a ruháit és különféle kupacokba rendezi őket. Nem tudom beszélt-e már a kékszeművel, ezért inkább nem kérdezek rá, valami más témát kell kitalálnom.

  - Lehet, most érzékeny témát fogok érintetni, de mit tettek veled ott?

  - A férfi azt mondta pár kutatást végzett csak el, de szinte semmit nem mondott róla. – ez nem nyugtat meg. Inkább később felhívom Evan-t.

  Ahogy azt elterveztem az egész nap pakolással telt, azonban megérte, hiszen végeztünk. Louis egy érzelmes búcsú után el is ment. Persze megbeszéltük, hogy meg fog minket látogatni sokszor, azonban azt még mindig nem volt hajlandó elárulni, miként is fog dolgozni. Ilyenkor, végső esetként az én nem tudok másra gondolni, mint egy sztriptíz klubra. Az lenne a megfelelő hely egy ilyen nőcsábász számra. Végül is, ha józan ésszel gondolkozok, akkor Lou-nak mérnöki végzettsége van, biztosan ebben az ágban helyezkedett el. A lakótársam régen alszik, mind ketten kimerültünk a séta után. Igen, elmentünk sétálni, ugyan is látni szeretett volna egy kicsit a világból, én pedig örömmel vagyok a társaságában. Most esélyem nyílik megismerni jobban, az igazi énjét. Megígértem magamnak, hogy felkeresem telefonon Evan-t, szóval tárcsázni kezdem a számát.

  - Szia, el tudtatok menni? – szinte azonnal felvette nekem.

  - Szia, persze. Öhm… Remélem, nem veszed tolakodásnak azok után, amit értünk tettél, szimplán kíváncsi vagyok. Mit tettél Lucy-vel, mikor bent volt?

  - Pár vizsgálatot végeztem. Az emlékeit és a képességeit vizsgáltam, hogy minden a helyén van-e. Szerencsére minden klappol. Viszont, most le kell tennem!

  - Várj… - kinyomott. Pedig még lenne egy nagyon fontos kérdésem. Ő először el akarta törölni Lucy-t. Utána pedig hagyott minket elmenni. Miért? 

13.fejezet - Mentőakció, avagy az 50 feliratkozós különkiadás

Sziasztok életeim <3

Mint, azt már a facebook csoportban is megtettem, szeretném megköszönni az 50 csodálatos és hihetetlen feliratkozót!! Számomra ez egy hihetetlen nagy szám, hiszen még csak a 13.rész jön most! <3 Fogalmam sincs, hogyan is tudnám ezt meghálálni, hiszen a különkiadás közel sem elég! Nem is tudom mivel érdemeltem ki! :') Fantasztikusak vagytok, mindannyian!! Remélem tetszeni fog ez a kis meglepetés, jó olvasást! :D

LUCY

Magam is meglepődök, hogy végre visszatért a hangom, nem beszélve Harry-ről. Elmosolyodik, és immáron nyugodtan közelít felém.

  - Ne aggódj, elviszlek innen. – tenyerét lágyan simítja az arcomra, majd mögém lép, s kiszabadít a kötelek rabságából. Hatalmas megkönnyebbülés járja végig testem, nem bírok magammal, szinte rögtön a Göndörhöz futok és ragaszkodóan ölelem át a törzsét.

  - Mit képzelsz magadról mégis ki vagy? Nem táncolhatsz csak úgy be ide! Engedd el a lányt, nincs itt semmi keresni valód. – rivall Harry-re s szakember. Mint, ha meg sem hallotta volna, szorít testéhez és kőrköröz hátamon. Ez segít lehiggadnom, tudom, amíg mellettem van, semmitől és senkitől sem kell tartanom.

  - Evan miért kell ő neked? – tehát így hívják. Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó végighallgatni a választ, mindössze haza akarok menni, a biztonságos, s meleg házba. Tudom, ha Harry tudomására jut mi is vagyok valójában más szemmel fog rám nézni, talán itt is hagy. Igen, már rájöttem mi vagyok, milyen célokra teremtettek. Miközben itt feküdtem szépen sorjában tértek vissza az emlékeim. Bizarr, de amíg a gépben voltam és programoztak akkor is a tudatomnál voltam.

  - Harry ennek több oka is van. Kezdjük a legfontosabbal. Ő a mi tulajdonunkban áll, úgyhogy legyél szíves végre elengedni. Mielőtt teljesen felhúznád magad azon, hogy egy embert tulajdonítok, el kell mondanom, a lány nem ember. Legalább is teljesen nem az. Hologram. Te is tisztában vagy vele, éveken keresztül kutattuk, hogyan is lehetne a hologramok emberesítését végbevinni. Most sikerült és a lány, akit a kezeidben tartasz, ő a prototípus, a legelső működő gyártmány. – Harry szorítása meggyengül, s végezetül totálisan megszűnik. Lefagyva hátrál tőlem, de szemeit egy másodpercre sem veszi le Evan-ről. Csak ezt ne! Nem hagyhat cserben emiatt! Hát újra csalódnom kell benne? Mély lélegzetekkel próbálja rendszerezni levegővételét, rendkívül dühösnek látszik. Ott állok a két férfi között, akárcsak egy rakás szerencsétlenség. Gondolkozás nélkül kezdek rohanni ahogy csak a lábaim bírják. Sejtelmem sincs, melyik út vezet innen ki a nagyvilágba, bár, ha egyszer már sikerült innen megszöknöm, most sem jelenthet gondot.
 Harry száját sokszor elhagyja a nevem, ennek ellenére nem lassítok, meg szeretnék szabadulni ettől az egésztől. Felébredni máshol, egy olyan személynél, akiben százszázalékosan megbízatok és úgy, hogy ez az egész amnéziás történet törlődik. Egy óriási ajtónak csapódok neki, mire az kinyílik és újra az utcákon találom magam. A sok menekülési lehetőségtől lefagyok, azonban mikor hátra nézek és látom, hogy Harry és Evan fej-fej mellett futnak utánam, megindulok előre. Későre járhat, a forgalom meg sem közelíti a nappali órák nyüzsgését, könnyedén vághatok át az úton egy park felé. Abban reménykedem, ott szem elől vesztenek majd, és a fák rejtekében meghúzhatom magam egy ideig. Gondolatmenetem szerint cselekedem, a közhely legvégében bújok el. Tenyerem a szám elé emelem, igyekszem a zihálásomat halkabbra venni. Agyamban gigantikus kavarodás van, a logikus gondolkozás most nem megy. Pedig nem ártana, hiszen valahogyan meg kell lógnom kettejük elől. Nem ismerem a felállásukat, a szökéshez tudnom kellene hol állnak. 
  A fa mögül teszek kísérletet és feltűnésmentesen kukucskálok ki. Némi neszt hallok kizárólag, a fények nem igazán kedveznek nekem, sajna egyiküket sem látom. Futásnak eredek, egy keskeny kis folyosószerűségen haladok keresztül, talán ezt hívhatják sikátornak. Sértetlenül érek ki a végére, s itt szerencsém felszívódik, ugyanis egy kéz tapad ajkaimra és magához ölel. Csakis Harry lehet az. Félve nézek fel, mivel Evan-nek is ugyanannyi lehetősége volt ideérni, az ellenség karjaiban is lehetek. Nagyra tágulnak szemeim, mikor meglátom ki okozta nekem a kisebb fajta szívinfarktust. Barna haja tökéletesen áll, kék szemei ragyognak.

  - Rendben vagy? – teszi fel a kérdést Louis. Zokogva borulok neki mellkasának, az öröm szinte felemészti egész lényemet. Karjaim nyaka köré fonom, így szorítom magamhoz tovább, hosszú perceken keresztül.

  - Annyira megijesztettél. – lihegem nyakába, majd leengedem a tarkóját fogva tartó végtagjaim.

  - Hogy kerülsz ide? – nem válaszol, csuklómnál fogva vezet el az autójához. Gyorsaságra biztat, s ami után beültünk a járműbe elindítja a motort, s gázt ad. Csodálkozom, hogy nem várjuk meg Harry-t. Rá szeretnék kérdezni, de Louis nagyon koncentrál, így inkább úgy döntök, nem zavarom. Ő is, akárcsak én remeg, egyfolytában dobol lábaival. Egy sóhajtással szinkronban dőlök hátra. Elmondhatatlanul hálás vagyok az életnek, amiért azt az embert küldte értem, akiben megbízom. Tenyerét térdemre simítja, majd megpaskolja. Biztató mosolyt küldd felém, ami felér vagy ezernyi ember szeretetével. Az út további részén az ablakon meredek ki, s akkor térek magamhoz, mikor Louis szól, hogy megérkeztünk a célállomáshoz.

  - Legelőször is vegyél egy forró, nyugtató fürdőt és vegyél tiszta ruhákat. Utána, ha gondolod megvacsorázhatunk, aztán, Harry-vel már amennyiben hazaér megbeszéljük a dolgokat hármasban. – bólintok, úgy érzem beszélni is elfáradtam. A fürdőig kapkodom lábaim, ruháimat nem kímélve vetkőzök le és állok a jó meleg zuhany alá. Agyam kellő képpen kitisztult, mindennek a tudatában vagyok. Illemszabályok, tárgyak neve és használata. Visszatekintve nevetésre késztet a kupacnyi hiba, amit elkövettem. Sorolhatnám a végtelenségig. A kedvencem a vetkőzős sztori. Utólag kicsit cikinek érzem. Szinte újjászületve hagyom el a gőzzel megtelt kabint és törölközöm meg, majd fésülöm meg hajamat. Ahogy elhagyom a fürdőt, megcsap egy kellemes illat. Szaporán szedem a lábaimat, hasam az út közben megmordul. Túl sok energiát pocsékoltam el a parkban és a gyakori sírásaimmal.

  - Na, kész vagy hercegnő? – fordul felém Louis, közben egy serpenyővel foglalatoskodik. Tojásrántottát csinált, s az annak szánt két tányér már az asztalon ékeskedik. Leülök és várom a sült galambot.

  - Szólj, ha elég. – nekem jutott a tojás egy negyede, így ő a háromnegyedét készül felenni.

 - Harry hol van? – rég óta égeti a torkom a kérdés. Pontosabban, már a kocsiban is rá szerettem volna térni a témára.

  - Azt mondta ő megoldja a haza utat. Egyébként ő hívott fel, hogy segítsek megszöktetni téged. Nem értettem semmit, de elmagyarázta. Innentől kezdve nem eshet semmi bajod. Én mindig itt leszek neked. – szavaiba belepirulok, csak úgy, mint a hercegnő jelzőjénél. Ez a srác megmelengeti a szívemet. A vacsora után leülünk megnézni a filmet, ugyanis legutóbb ez elmaradt. Elütjük az időt Harry érkezéséig. Remélem nem esett baja és nem is fog, ameddig haza nem ér, ezt nem tudnám megbocsájtani magamnak. Hiszen ő is, Louis-val egyetemben bajba sodorta magát kizárólag miattam.

- Tudod, rettenetesen aggódtam érted. Mikor Harry elmondta az ötletét, azt gondoltam viccel, azonban másnap tényleg elvitt innen. Az alatt a pár nap leforgása alatt megromlott a kapcsolatunk, hiszen nélkülem döntött egy engem részben érintő dologban. Nem ismerlek olyan rég óta, de elég jól ahhoz, hogy kijelentsem hiányoztál. – ajkaival felém közelít, megfordul fejemben a hátrálás, de el is illan, amikor észreveszem, csak puszit szeretne adni arcomra. Hasamban pillangók repdesnek, ilyenben eddig a pillanatig sosem volt részem. Végszóra kezdődik el a filmünk, a szemem a kivetítőre szegezem, s Louis vállának dőlve merülünk el a házimozink varázsában.

 HARRY

  Szinte betöröm a saját házam ajtaját, irtózatosan dühös vagyok magamra, jobban mondva a sorsra. Miért pont én? Hogyan hagyhatták a szüleim, hogy erre a sorsra jussak? A házban a sötétség uralkodik, kettesével veszem a lépcsőfokokat, s meg sem állok a szobámig. Ágyam alól türelmetlenkedve húzom elő bőröndöm, s tárom szét szekrényem. Mielőtt elmerülnék a pakolásban átsietek Louis-hoz. A szobájában a TV csöndesen megy, míg ő maga az ágyán heverészik.

- Louis hatalmas baj van. Pakold be az összes cuccod, azonnal el kell mennünk. – ijedtében felül, látom a szemében a sötétséget ezzel az üggyel kapcsolatban, ám nem kérdez, rögtön neki lát csomagolni. Visszadübörgök a bőrönd elé és az összes ruhámat beleteszem, vagyis inkább belehányom. Amint ezzel végeztem a fürdőszobai dolgokat kezdem eltenni egy másik táskába. Fogalmam sincs mi lesz a többi holmimmal, azt hiszem, kiadok egy hirdetést a házra. A költöztető cég is megfordult a fejemben, de ennél azért okosabb vagyok.
  Abban az esetben, ha ezt az opciót választom valakinek meg kell tudnia, hol is készülök leélni a további életem. Ételről is gondoskodnom kell, ekkora feladatot nem merek Lou-ra bízni, ő egészen biztosan Oreo-t és efféle butaságokat tenne el. Az összes nálam található mirelit kaját elcsomagolom, plusz kekszeket és italt is készítek ki. Az evőeszközös készletemet is a pultra helyezem, hat pohár kíséretében. Tányérokat sem felejtem el, ahogy a csészéket sem. Mind a kettőből hatot veszek elő. Annyi minden van, amit még magammal kellene vinnem, de alig van időm összepakolni. Még szerencse, hogy hét személyes autóm van, így, ha kiveszem a két ülést, hatalmas csomagteret kapok, és akkor még ott van a két személyes hely. Szükségünk lesz a térre, ugyanis három ember pakkja nem éppen fér el öt centin.

  - Készen vagyok, de nem értem mi folyik itt. – dobja le sporttáskáját a bőröndje mellé. Oldalra hajtja a fejét, majd úgy tesz, mint aki megvilágosodott.

  - Várj, ha ez olyan, mint amikor karácsonyeste berontottál hozzám, azzal, hogy ég a ház és szaladjak le? Pizsamában és mezítláb rohantam ki, segítségért ordibálva, amíg te engem szépen leöntöttél az erkélyről vízzel. – igen az valóban megtörtént, amikor tizenhét évesek voltunk. Louis szülei voltak olyan merészek és ott hagytak minket karácsonyozni a házukban.

  - Nem, teljesen komoly. Kérlek, most nincs időm magyarázkodni, de Lucy-nek is pakolj össze és hozd le a kocsiba. – észrevette a helyzet súlyosságát, ezért minden ellenkezés nélkül tette, amit mondtam. Már mindent elterveztem. Van egy kisebb házam Amerikában, általában nyarakon szoktam használni. A legjobb dolog benne, hogy a legeldugottabb helyen van, mégis gyönyörű a kilátás. Arra a helyre vonulok vissza, ha már elegem van a minden napos stresszből és a sztáréletből. Kihívás lesz rejtve maradni a világ elől, azonban tárt karokkal várom a megpróbáltatást. Nehézségek és izgalmak nélkül nincs élet. Kell valami szín bele, úgy hiszem nekem ezt a lány meghozta. 
  De még mennyire meghozta. Kezembe veszem a rengeteg tárgyat. Először a ruhákkal teli táskákat, majd a törősebb dolgokat kezdem az autóhoz vinni. Rengeteg kört leróttam eddig, és még nem vagyok készen. Idő közben Lucy dolgai és a lány is lekerül a földszintre. Louis egyből befektette a járműbe, ahogy látom nem volt szíve felébreszteni. Jobb is így, nem tudnám neki megmagyarázni a helyzetet, ez csakis tiszta fejjel fog menni.

  - Louis, ha nem nagy kérés, vezetnél te? Nekem most nem menne. – ehhez csakugyan nyugodtnak kell lenni, nem játszhatok emberek életével.

  - Persze, csak mondd hova megyünk. – bediktáltam a GPS-be a címemet. Többször is volt már velem, akárcsak én, ő is szeret ott lenni. Pihegve hajtom hátra a fejemet, s vetek egy pillantást a mögöttem fekvő lányra. Gondtalannak tűnik, pedig olyan sok rosszat élhetett és él át. Remélem, Amerikában mindannyian megtalálhatjuk a nyugalmat. Louis sokat kérdezgette az út eddigi részen, miért megyünk oda, mi ez a nagy fellángolás. Szívem szerint elmondanám, csakhogy nem állok készen erre. Amit Evan-től megtudtam a parkban… Megváltoztatta az egész életem. Értelmet adott jó pár dolognak, közöttük a furcsa álmomnak egyaránt. Evan jó ember, sokkal tartozom neki, amiért figyelmeztetett és hagyott elmenni minket, bár a kísérletezését nem tudom elfelejteni. A lány, ahogy elnézem, jó mélyen alszik, a kényelmes ágyban. Igen, ágyban ugyanis olyan öt évvel ezelőtt nagyon menőnek számított olyan autót venni, amiben egy bizonyos gomb lenyomásával a hátsó ülés áttranszformálódik ággyá. 
  Eleinte pénzkidobásnak gondoltam, de jelen pillanatban áldom az eget, amiért megvettem. Az is eléggé praktikus, hogy nem kell megállnunk feleslegesen tankolni, ez is megváltozott. Sokat járok könyvtárba, érdekelnek a régi dolgok és a régi élet. A tankolást a töltős autók, azt pedig a napelemek cserélték fel. Legalább is itt Nagy-Britanniában. Amerikában voltak további változások, ám kisebbek. Az órára pillantok, bőven elmúlt már éjfél is, ami azt jelenti, hogy az új utaknak köszönhetően meg persze az autók gyorsaságának, simán átérünk hat óra alatt Amerikába, így Louis-nak sem lesz túl megerőltető az út. El sem tudom képzelni milyen hátulütői lesznek ennek a dolognak, de annyi szent, hogy nem fogjuk nehézségek nélkül megúszni. 
  Minden érintettnek világos, hogy a gyártó cégnek nagyon fáj a foguk Lucy-re. Csak tudnám miért. Egészen biztosan utánunk fognak jönni, meg tudnak találni, ha nagyon akarják. Mivel nem akarok ezen többet stresszelni, inkább lehunyom a szemem. Ezzel holnap is rá érek foglalkozni. Ebben a szent pillanatban csak egy kipihentető alvásra vágyom, ám azt hétszentség nem kapok a rémálmok létezése miatt. 

FIGYELEM!

Még egyszer szeretném nagyon megköszönni, nagyon meghatott a dolog :')

Másodszor van még egy meglepetésem!

Chat-esetet tarok, ami annyiból áll, hogy facebook-on a csoportban megbeszélünk

egy időpontot és aznap este megcsinálom a chat-csoportot, mindenkit beveszek, 

majd beszélgetünk egy kicsit, jobban megismerjük egymást! :D

Ha, te is kedvet kaptál és még nem vagy benne a Facebook-os csoportban 

jelentkezz és ott mindent meg fogsz találni idejében!

FACEBOOK CSOPORT

U.i.: Még egyszer nagyon köszönöm <3 Csodásak vagytok!:)